Íme a képanyaga azoknak a kóstolásoknak, amelyek 2018 őszén estek meg. 

Anyukám Mondta, Encs, harmadszor

Ízelítő: szardella, burrata, pármai sonka

Kápiakrémleves kecskesajtos grissinivel

Egy adag steak fele salátával és sült burgonyával

Tonkababos panna cotta

Percze (Mád), negyedszer

Sajnos nem tudtam jó képet csinálni életem legfinomabb, zempléni sajtos Cézár salátájáról és a vaddisznóraguslevesről, de a főétel is lenyűgöző volt, íme:

Paprikás krumpli

Csokis mézeskalács madártej fagyival

Neked Főztem (Balatonfüred), először

Nyáron már lenyűgözött a zánkai Neked Főztem főétele, így kipróbáltam a füredi nagytesót is

Sütőtökös csirkegulyás, juhtúró gombóc

Vörösboros kakaspörkölt, kapros túróval töltött zsemle, tejfölhab 

Ez persze már a Bergmann Cukrászdában van, egy finom gesztenyés krémes

A következő képanyagban várható: Zománc (Vászoly), Kreinbacher (Somlóvásárhely), Kővirág (Köveskál) és All'Elefante (Pécs).

A nyáron újonnan kipróbált helyekre, úgymint Neked Főztem (Zánka) Déli Part BBQ (Siófok) és Mala Garden (Siófok) vissza szeretnék még térni a következő nyárig, ha ez sikerült, akkor teszek fel képeket.

6/ San Daniele del Friuli

Kilátás a faluból, előtérben a Karni-Alpok, háttérben a Friuli-Dolomitok

Bár sokaknak az "olasz konyha" és a "sonka" szavakról rögtön Párma ugrik be (lásd az ottani sonkakóstolásomat a májusi olasz útról szóló posztban), San Daniele ugyanúgy fontos része ennek a kultúrának, és itt nem tehetek mást, mint átadnom a szót Gianni Annoninak, aki nagyon érthetően elmagyarázza, mi fán terem is ez a finomság:

"Induljunk azokról az alapokról, hogy mi a hasonlóság, hiszen ezek figyelembe vételével lehet majd látni, hogy mennyire nehéz is jól felépíteni a különbségeket a sonkák készítésekor.

Az, hogy mind a két sonka DOP jelölésű, azaz eredetvédett, még nem is lenne akkora meglepetés. De az, hogy mindkettőhöz ugyanaz a fajta sertéscomb kell és tengeri só, az már kezdi izgalmassá tenni az egész folyamatot. A sertéscomb szigorúan 10 északi és középen található régióból jöhet, a só pedig csak a tengerből, valamint mentesnek kell lennie mindenfajta adalékanyagtól. Máskülönben nem viselhetik a termékek egyik elnevezést sem.

És most nézzük a különbségeket. Az egyik legtriviálisabb a származási hely. Igazi „nomen est omen”-ekről beszélünk, hiszen már az elnevezésük elárulja, melyik sonka honnan származik.

A Prosciutto di Parma tehát az Emiglia-Romagna-i Parma-ból kerül a világ asztalára. De tartományon belül sem akárhonnan. A Via Emiglia és az Appennino határai zárják körül a készítési területet. Ehhez képest viszont létre tudott jönni egy akkora konzorcium a termékvédelemre és gyártásra, amibe 150 nagy cég tartozik bele, és így sajnos nagyon háttérbe szorulnak a kistermelők, pedig az igazi ízek és zamatok náluk várják az embert.

A Friuli tartományból, San Daniele-ből származó sonkánál egészen más a helyzet. Ez a termék csakis a Commune San Daniele-ben, vagyis San Daniele városban készülhet, ezért a konzorciumban is összesen csak 30 cég van jelen, amiből 5 kézzel, régi hagyományok alapján készíti a terméket.

Most nézzük meg, milyen sonkákról is van szó pontosan. Ma már sajnos az EU korlátozza a sertésgyártásban az élő állat súlyát, ezért nem lehet 180 kilónál nagyobbra növeszteni a sertéseket, pedig mindkét sonka előállításánál nagyon fontos a zsír minőségén kívül a mennyiség is. Ehhez képest viszont a DOP szabályrendszere szerint a Pármai Sonka nem lehet kevesebb 10 kg-nál, míg a San Daniele 13 kg-nál. De nem csak a súlyánál szabnak határokat, hanem az érlelési időintervallumnál is. Hiszen amíg a Pármai Sonka minimális érlelési ideje 10 hónap, addig a San Daniele-nek 13. Ezeknek az időintervallumoknak a végére még eléggé nyers sonkákat kapunk, de 20 hónapnál már nagyon jól érződik a két sonka íz- és illateltérése.

Ha már belenéztünk egy kicsit az érlelési folyamatba, boncolgassuk tovább ezt a részt és nézzük meg a feldolgozás közti különbségeket is. Említettük már a sót, ami csak tengeri lehet, hegyi sót nem lehet használni egyik termékhez sem. De ha ez nem lenne elég, akkor itt jegyzem meg, a mérete is speciális ennek a sónak. Sem nem kicsi, sem nem nagy. Ebből már nyugodtan lehet következtetni arra, hogy bizony, az olaszok készítenek egy speciális, saját sót, kifejezetten ennek a sonkának az előállításához. Ami nem is csoda, hiszen ennek az összetevőnek van talán a legfontosabb szerepe az egész eljárásban. Ugyanis a só az, ami kiszárítja a sonkát.

A sózás egy nagyon delikát folyamat. Míg a Pármai Sonkánál a kéregre egy nedvesebbet, a húsra pedig egy szárazabbat szórnak, addig a San Daniele-nél csak száraz sót használnak, ugyanis ezt a sonkát semmilyen nedvesség nem érheti. Nagyon fontos ezután az, hogy mennyi ideig állnak sóban, illetve a préselési folyamat is, ami eljuttatja a hús legeldugottabb helyeire is a sót.

De ebbe a folyamatba besegít a levegő is. Mivel a San Daniele egy jóval szárazabb sonka, ezért ezt csak hegyi, szárazabb levegő érheti, ami gyorsabb érlelést garantál a terméknek – főleg a súlyához képest. Viszont ennek köszönheti a termék az erőteljesebb ízét és illatát.

A Pármai Sonkánál pedig a Ligur-tengeri levegő – azaz a Marino – az, ami igazán egyedivé, édeskés ízűvé varázsolja a terméket, lassabb érlelési folyamatot biztosítva. Pont emiatt nem is szárad ki annyira, mint a társa. Ha tehát egymás mellé tesszük a két ugyanolyan érlelésű sonkát, a San Daniele szárazabbnak és érleltebbnek fog tűnni.

Ha pedig magunk elé képzeljük a két sonkát, láthatjuk, mind a kettő lábban végződik. Olyannyira, hogy a San Daniele-n még a körömrész is megtalálható. Nyilván, ez egyrészről fontos az esztétikum miatt is, de más szerepe is van. Mégpedig a nedvesség könnyebb „kieresztése” miatt. Mivel a San Daniele a levegőtől és a sok száraz sótól már így is nagyon kiszárad, valahol fogni kell egy kis nedvességet a sonkába, ezért a körmöket a sonka végén hagyják, ezzel elzárva az utat a nedvesség elillanása előtt. A Pármai Sonkánál pedig ez a köröm nem található meg, hadd járkáljon még ki a sonkából egy kis nedvesség az előállítást követően is. De az ízt is meghatározza a lábak jelenléte ugyanazon a terméken belül. Mivel a lábrésznél lógatják fel a sonkát, ezért ezen a ponton kevesebb só marad a gravitációnak köszönhetően, így a sonka itt édesebb lesz, az alján pedig sósabb, ízesebb. Ezért kóstoltatáskor több helyen is megbontanak egy sonkát, hogy minden ízt ki lehessen próbálni.

Ismét kikerülve a magyar betegséget, miszerint Toszkána + Róma = Olaszország, ezúttal a Magyarországhoz legközelebb fekvő régióba szerveztünk egy 4 napos kirándulást. Friuli-Venezia-Giulia tartomány legfontosabb látnivalóit vettük számba, de átmentünk a szomszédos Veneto tartományba is. Hogy honnan ered az ötlet, azt majd egy adott ponton elárulom, lássuk sorban a meglátogatott helyszíneket.

1/ Prepotto 

A szlovénok által lakott olaszországi területek zölddel vannak színezve

Körülbelül 25 ezer szlovén él hivatalosan Olaszország területén, de a nyelvet beszélők száma a 100 ezret is elérheti. Utunkat a Szlovén Karsztvidék határon túli folytatásán, Trieszthez közel, egy Prepotto (szlovénul: Praprot) nevű, önálló önkormányzatisággal sem rendelkező aprócska faluban kezdtük, ahol egy ozmicában (olaszul: osmiza) fogyasztottunk finom borocskát és borkorcsolyákat. Az osmica történelmi maradvány: Mária Terézia egy rendeletében évente 8 napon át megengedte, hogy a karsztvidék borosgazdái nyitva tartsák pincéiket és adómentesen árulják borukat. Az olasz-szlovén területen ez a hagyomány megmaradt, míg a jugoszláv-szlovén területen betiltották és csak mostanában kezd újjáéledni (ha valaki arra jár, ezekben a falvakban keresse: Brestovica, Brje pri Komnu, Sveto), s a borok mellé már finom ételek is dukálnak.

Ivan Grabovec osmicája egy nagy diófa alatt Prepottóban, aznap valószínűleg mi voltunk az első vendégei

Finom falatok a régióból az osmica étlapján, helyesebben fekete tábláján, marinált zöldségekkel

Mivel a két igencsak jó ház borát nem tartottuk elégségesnek, egy utcával arrébb, a Lupinc nevű családi pincészetben, melynek kerthelyisége a Trieszti-öbölre nézett, 4 féle palackozott bort kóstoltunk, 3 fehéret és az ibolyaszínű vörös teránt. 

Kilátás a Lupincból. Háttérben a tengerbe benyúló Grado és környéke, előtérben Aurisina (szlovénul: Nabrežina)

Nehéz volt ott hagyni ezt a helyet, de menni kellett strandolni. Mindenesetre ez a honlap életem hátra lévő részére remélhetőleg segítséget fog nyújtani ahhoz, hogy ha osmicázni támad kedvem, találjak olyat, ami épp aznap nyitva van.

2/ Sistiana

Ez a partmenti városka (szlovénul: Sesljan) a duinói kastély közelében fekszik, több strandja is van. Itt, Portopiccolo nevű üdülőtelepén fürödtünk a frissítő és smaragdzöld vizű Adriában.

Sistiana kikötője, mögötte az őrtorony alatt-előtt Portopiccolo

3/ Palmanova

Ebben a kisvárosban kb. 5400-an élnek. Teljesen szabályos, épen maradt városfaláról híres, 1593-ban a velenceiek alapították. 200 évig ellen tudott állni a Habsburgok terjeszkedésének, egy ideig Napóleon is uralta, aztán 1814-ben a bécsi kongresszuson Ausztriának ítélték. 1848-ban felkelés tört ki az osztrákok ellen, és az erődítmény annyira ellenállt, hogy csak nagyon hosszú ostrommal tudták az osztrákok visszaszerezni 1866-ban véglegesen  Olaszországhoz került. Bár a visszavonuló németek a II. világháborúban le akarták le akarták rombolni, a helyi püspök közbenjárására megmenekült és 1960 óta nemzeti műemlék. Bármelyik városkapun lépjük át a falat, látható a szintén teljesen szabályos főtér közepén a nemzeti lobogó. Egy rövid séta után finom krémes kávékülönlegességeket fogyasztottunk itt.

Fűvel és fákkal benőtt városfal és annak előterében az üdvözlőtábla, amin látszik a légifelvétel és ahol épp állunk

Palmanova piazzája a kávénk mellől, a zászlórúddal és néhány várfalépítéshez használt szerkezettel

4/ Cividale del Friuli

Észak felé haladva elértük első szálláshelyünket, a 11 ezres, Nagyatád-lakosságszámú Cividalét (szlovénul: Čedad). Az estébe már csak egy vacsora fért bele a 4S nevű étteremben a dóm mellett, ahol gyorsan és korrekt ízekkel, árakkal dolgoznak. Szállásunk egy eldugott pici téren, egy középkori ház 1. és 2. emeletén volt, a wifi kivételével tökéletes volt a pihenésre. A városnézésre másnap délelőtt került sor. Szép terecskék, utcácskák, ragyogó idő.

A vöröses kőből épült házikó emeleti ablakai mögött laktunk

Cividale de Friuli egyik kedves terecskéje vasárnap reggel

Őrszem

A Natisone folyón átvezető, 22 méter magas középkori híd, a Ponte del Diavolo a 15. században épült. Az első világháborúban a visszavonuló olasz csapatok felrobbantották, később újjáépült eredeti formájában. Nevének eredetére számtalan legenda forog közszájon, az egyik szerint építtetői az ördöggel cimboráltak, hogy időben elkészüljön az építmény. Cserébe az ördög, a hídon elsőként áthaladó lelkét kérte. A ravasz helyiek egy szerencsétlen kóbor kutyát küldtek át az új hídon. Egy másik monda szerint a folyóban álló hatalmas sziklát, melyen a híd tartóoszlopa áll, maga az ördög hajította a mederbe.

Pillantás a hídról I.

Pillantás a hídról II.

Pillantás a hídra I.

Pillantás a hídra II.

A székesegyházat a 16. században kezdték el építeni. Fő nevezetessége egy 12. századi ezüstműves remekmű, a pala, melyen Szűz Mária látható Mihály és Gábriel arkangyalok közt ülve 25 szent társaságában, melyeket további szentek, próféták vesznek körül. 

A székesegyház belső tere

A pala a szentélyben

Az ősi város első nagy fénykorát a longobárdok idején élte. 568-ban jöttek ide a longobárdok, és hamarosan a város lett a Longobárd hercegség székhelye. Később az Aquileia-i Patriarchátus is ide tette központját, így a világi és az egyházi hatalom is Cividalében összpontosult. Az egykori longobárd építészet és művészet a világon egyedülálló formában maradt meg az apró, a magasan a Natisone folyó fölé emelkedő parton épült Longobárd Templomban. A nagyrészben a 9. században épült épület belső díszítése, mozaikjai, domborművei, stukkói, freskómaradványai különlegesen értékesek. 2011-ben az UNESCO felvette a Világörökségek közé a város longobárd emlékeit. A kis épületet a hajdani Santa Maria in Valle kolostorból lehet megközelíteni. A templom és a kolostor jelenleg egy kulturális központ szerepét tölti be.

A kolostor kerengője I.

A kolostor kerengője II.

Szent Skolasztikát és a pápát ábrázoló freskó a kolostor refektóriumában

A longobárd templom eredeti és rekonstruált részei

5/ Udine

A tartományi székhely (szlovénul: Videm, németül: Weiden) 100 ezer lakosú, története Palmanováéhoz hasonló (Velence-Napóleon-Monarchia-Olaszország). Az útitervünkben nem ez volt a legfontosabb állomás, de nagyon nem bántuk meg, hogy sétáltunk egyet. Egy nevezetessége, a Santa Maria della Purità templom oratóriuma Tiepolo freskóival nagyon érdekelt volna, de vasárnap, ráadásul sziesztaidőben jártunk a városban, így sajnos zárva volt és ki kellett hagynunk. Ami megvolt: két nagyon szép tér, a Piazza San Giacomo és a Piazza della Libertà, valamint az Oggi nevű fagylaltozó, ahol 5 kenetet sikerült bekanalaznom (visszatérős hely!). 

Udinei utcarészlet

Az Oggi választéka, benne sok saját fagylaltkreációval

Piazza San Giacomo, részlet I. 

Piazza San Giacomo, részlet II.

Piazza San Giacomo, részlet III.

Piazza della Libertà. A tér egyik oldalán látható a Loggia del Lionello és a velencei óratorony mintájára épült Torre dell'Orologio, előtérben Héraklész szobrával.

Piazza della Libertà. A tér másik oldalán a Loggia di San Giovanni, mely Morcote építészeti remeke

Legyen egy kép rólam is, itt épp aperolozás közben egy, a piazza sarkán lévő art deco stílusú bárban figyelek

Innentől az utazásunk hedonista fordulatot vett és kulturális jellegét csak a legvégére nyerte vissza. A következő részben sonkáról, törkölypárlatról és habzóborról lészen szó, de a végén lesz egy nagy kulturális durranás is.  

Megjegyzés: Cividale leírásához a kirandulastippek.hu szvegét is felhasználtam.

A francia Riviéra, azaz a Côte d'Azur nem szerepelt tervezett úticéljaim között az első 10-ben sem, de úgy alakult, hogy egyrészt erősen feltámadt bennem a vágy, hogy tengerben fürödjek, másrészt pedig munkahelyváltás előtt szabadság kivétele nélkül tudtam még utazni, harmadrészt Nizzába volt legolcsóbb a jegy ezen a bizonyos csütörtök reggelen. Viszont visszafelé meg elég drága volt, úgyhogy inkább egy szokásosan olcsó hétfő esti milánóit vettem még, s már csak azt kellett kitalálni, mi legyen az 5 nap útvonala és programjai. Utóbbi volt a nehezebb kicsit, főleg, ami a francia részt illeti, mert én Nizzától nyugatra is körülnéztem volna, de hamar rájöttem, hogy a keleti rész mellé az nem fog beleférni az időmbe, így egy másik alkalomra tartogatom. (Nemcsak a tenger és a szárazföld harmóniája a látnivaló itt, hanem e kettő színvilága miatt ideözönlő festők munkássága is: el kell jutnom majd a Renoir [Cagnes-sur-Mer], a Léger [Biot] és a Picasso [Antibes] Múzeumba is!)

Tenger + part = tengerpart. A valóban azúrkék vízben 7 kilométer hosszan lehet ingyen strandolni

Csütörtök

A reptéri busz gyakorlatilag végigrobog a Promenade des Anglais-en, ami a reptér és az óváros között húzódó híres, széles, elegáns sétány, tele szebbnél szebb századelős szállodákkal (egyben a két évvel ezelőtti terrortámadás helyszíne is). Az óvárosban szálltam le, majd némi hegymenet után a vasútállomásnál lévő szállásomat elfoglalva egy kis japán étkezdében faltam valamit és irány a nem messze lévő, egy kisebb domb tetején épült Chagall Múzeum. A festőt egy közeli kápolna nagy méretű, bibliai jeleneteket ábrázoló 22 db képpel való díszitésére kérték fel, amit el is készített, de a képek és vázlataik végül itt kötöttek ki.

A múzeum 1 nagy és 5 kis teremből áll

Az óvárost egy nagyobb domb határolja kelet felől, túloldalán a kikötővel, így erre másztam fel a kilátás kedvéért, de nem végig. Így is szép volt, az idő pedig izzó meleg, egyre jobban kívántam a frissítő tengerbe való csobbanást. Ez végül du. fél 5 óra magasságában következett be, és nem is nagyon akartam ott hagyni az egyébként nem is túlzsúfolt tengerpartot, fantasztikus volt a víz tisztasága, hőmérséklete és a látvány is. No meg, hogy nem kellett érte fizetni. :-) Ezután pedig valami finom francia ételt szerettem volna kóstolni, és ez is remekül sikerült a hívogató bisztrók egyikében, a La Tapenade nevűben. Előétel: lecsó, azaz ezúttal ratatouille (igenis, egy ilyen zöldségragut is el lehet rontani, ez persze hibátlan volt, kellően savas, a zöldségek nem szétfőttek, az adag normális), főétel: farcis (nizzai specialitás, nagyon kellemes csalódás, nagyon finomra daráélt hússal töltött zöldségek), desszert: csokoládémousse (korrekt, nem gejl, csokiízű). Aztán némi séta után hazaballagtam a szállásomra, mert az odautazás előtt bizony alvásból nem sok jutott egy mikroházibuli miatt.

Gyorsértékelés Nizzáról: hivalkodónak gondoltam, nem az; méregdrágának gondoltam, nem az; újgazdag-mágnesnek gondoltam, nem az. Inkább: sokszínű, jó értelemben vett multikulti (a helyi lakosság és a turisták összetétele okán is), biztonságos, könnyed, franciásan elegáns, és igazán, de igazán hangulatos minden napszakban. Könnyű volt tehát döntenem: a korábbi terveimet megváltoztatva a következő napom felét is itt töltöm.

Péntek

Nem keltem túl korán, rendesen kialudtam magam, hogy legyen erőm sokáig művelni a városnézést. Vonat, kisebb zsúfoltság, irány kelet! Szebbnél szebb üdülőhelyek, a tenger, ha nem alagútban haladunk, szinte végig látszik az ablakból: Villefranche-sur-Mer, Beaulieu-sur-Mer, Èze-sur-Mer, Cap d'Ail. Bő fél óra múlva Monaco-Monte Carlóban szálltam le, némi lépcsőzés fel, le, fel és máris az utcán álltam. A város, amit nekinyomtak egy hegynek, városias hangulatról szó sincs ugyanis, ez egy lélektelen államocska a toronyházaival, amik tudtommal a legdrágább négyzetméterárú lakésokat kínálják az egész világon. Ha azok a monacóiak, akik ténylegesen itt is élnek, kellemesen akarják tölteni az időt, biztosan nem itt teszik. Monaco nagyhercegsége több részből áll: legnyugatabbra Fontvieille, középen Monacováros, keletre Monte Carlo. Teszem hozzá, hogy a legpuccosabb részben, Monte Carlóban nem jártam, így néhány oldtimert láttam csak, azt a sok-sok piros Ferrarit, amiről sokan beszélnek, akik itt jártak, nem. A vasútállomástól az óvárosba vezető úton (liftekkel lerövidítve) jártam és az óvárosban, azaz a Sziklán. Belülről csak a katedrálist láttam, ami elég puritán, alig van díszítve. Mindenesetre a kirándulás megérte, és az is tény, hogy az 5 miniállam közül már csak Andorra és San Marino van hátra.

Jobbra az a lapos valami és ami alatta van két szinten, a monacói vasútállomás

Zsúfoltság és patyolattisztaság Monacóban

A Szikla a Marie-Antoinette parkból. Franciaországban kevéssé valószínű, hogy így neveznének el egy parkot

Balra lenn az óvárosba vezető sétány. A kép az óváros kapujából készült

Monaco kikötője. Balra látszik az a kékes toronyház, aminek a tetején a világ legdrágább apartmanja található

A hercegi palota, mely az óváros északi részén áll egy nagyobb téren

Az óváros déli csücskében, a Szent Márton park mellett magasodó Oceanográfiai Múzeum, mely hamarosan kültéri teknősmedencékkel fog bővülni 

Fontvieille a Szent Márton parkból

Grace hercegné, alias Grace Kelly tragikus balesetben elhunyt amerikai filmsztár sírja a katedrálisban 

Miután visszaérkeztem Nizzába, 3 kilométert gyalogoltam hegymenetben a Matisse Múzeumig. A múzeum egy olajfaligetben álló provanszi stílusú villában van. A nagy francia festők közül valamiért Matisse neve nem csneg érdeklődő ismerőseim számára sem ismerősen. Pedig egy képét maga Picasso vásárolta meg, akinek élete végéig a műtermében lógott! A múzeum tematikája ezúttal Matisse és Picasso portéfestészetének összehasonlítása volt. Nem volt befogadhatatlan mennyiségű mű a falakon, pont végigértem. Nagyon tetszett! Azt tudni kell a művészről, hogy 1939 és 1954 között megszakításokkal Nizzában, a múzeummal majdnem szemközt lévő Régina szállodában lakott. (Mivel nem politizált, hagyták alkotni - az ellenállási mozgalomban részt vevő lánya és felesége viszont börtönbe kerültek.) Nizzában, a múzeumtól nem messze lévő temetőben nyugszik.

A múzeum

Egy szépség

Ezután egy másik úton tértem vissza a "belvárosba", és újabb francia bisztróvacsora következett a Chez Juliette-ben. Előétel: padlizsán gratin, főétel: vörösborban főtt kakas, azaz coq au vin házi sült krumplival és crème brûlée. Majd esti fürdés, séta a promenádon, a helyi Frei Kávézó megtekintése kívülről, séta haza.

A nizzai óvárost északról határoló park részlete, napnyugta előtt

Szombat

Milánóba kellett eljutnom estére, útközben pedig semmilyen kultúrprogramot nem terveztem, csak 3 helyen akartam fürdeni a kitűnő időben. Az első a már fentebb említett Villefranche volt, kelet felé az első üdülővároska. A második Menton, ami szinte a határon van és ugyanúgy beszélik az olaszt, mint a franciát. A harmadik pedig az olasz oldalon a nyugat-liguriai Alassio lett volna, de ott nem sikerült csobbanni, ugyanis a strand finomhomokos volt, és talán épp ezért csak napernyő és nyugágy bérlése után volt szabad (ami lehetetlen volt délután, ki is tették a MEGTELT táblát). Így Alassióban csak némi taggiasca olívabogyó (egy csoda! Budapesten is kapható hálistennek!) és autentikus, tartósítószermentes pesztó beszerzése volt a tevékenységem. Aztán egy kisebb csatlakozási pihenőt leszámítva egyenesen Milánóba robogtam, a májusban már jól vizsgázott szállásomra. 

Szelfizés Menton tengerpartján

Mindenképp szólni kell itt Ventimigliáról, ahol a francia vonatok már nem mennek tovább, hanem fordulnak vissza, Itt ugyan nem mentem le a partig, de a vasútállomás közelében rá lehet látni az egyik dombra épült szép negyedére, kitűnő kispiaca van és találtam egy éttermet is, a Trattoria A Mio Modo-t, ahol két olyan ínyencséget is ettem először életemben, amit rég meg akartam kóstolni. Az egyik az előételem része volt: cukkinivirág (van nem messze, Albengában eredetvédett cukkinivirág is). Ezt tőkehallal töltötték, finom és könnyű fogás! Aztán a főételem, ami egy tésztaklasszikus volt, az aglio-olio-peperoncino szolgáltatta a következő meglepetést: bottarga volt ráreszelve (szárított és préselt tonhalikra)! Isteni! A desszert pedig panna cotta volt, amiben nehéz csalódni.

Ventimiglia fotogén negyede, a kis folyó partján legalább kéttucatnyi különféle színű leánderbokorral

Vasárnap

Monzában, ami azt hiszem, a Forma1-es versenypályán kívül másról nem igazán híres, szálltam át arra az eurocity-re, ami Zürichbe száguldott és szűk két óra múlva már Luganóban, az olasz Svájc legszebb nagyvárosában szálltam le egy másfél órás sétára. A képek magukért beszélnek, az időjárás nem is lehetett volna kegyesebb. Szívesen hallgattam volna még az éppen aktuális fesztivál egyik kitűnő fellépő zenekarát a parkban, de délután 4-kor Bern Weissenbühl nevű negyedében volt jelenésem nagyon kedves, svájci-magyar vegyesházasságban élő barátaimnál, úgyhogy haladni kellett (meg átszállni 4-szer: Arth-Goldauban, Luzernben, Oltenben és Bern-Hauptbahnhofon). Itt aztán öröm, boldogság, fondü.

Béke és nyugalom Luganóban és a tavon

A Monte Brè, Lugano "saját" hegye

Hétfő

Nem keltem korán. Kényelmesen reggeliztem és indultam visszafelé Milánóba. Két átszállás (Bern-Hbf, Olten) és végre megvalósulhatott egy olyan álmom, amit nagyon régóta tervezgetek. Luzern környékén két híres hegy van, a Rigi és a Pilátus, de mikor először voltam ebben az álomszép nagyvárosban, a fantasztikus (és ismételten megtekintendő) Rosengart Múzeumot tudtam csak a programba illeszteni, pedig valamelyik hegyre is nagyon vágytam. A Pilátust választottam. Ehhez először egy HÉV-vel el kell menni egy Alpnachstad nevű faluba, onnan pedig a világ legmeredekebb fogaskerekűje visz fel. A lejtés néhol 48%-os. A fogaskerkű alsó végállomása 441 méteren, a felső pedig 2073 méteren van. A hegynek több csúcs van, ezért több kilátópont is van, a látvány feledhetetlen. Bal oldalon Svájc laposabb, azaz dimbes-dombos 2/3-a látszik: több Luzern környéki tó, az Emmen-völgy, ahol az ementáli sajtot készítik, Zug és a Zugi-tó. Középen a Luzerni-tó van alattunk, partján a Rigivel, jobbra pedig az Alpok magasabbnál magasabb hegyei: ha épp nem takarja őket felhő, látszik a Rothorn, az Eiger és a Jungfrau is.

Bámészkodással, fotózással nem nehéz teljesen mindenről elfeledkezve órákat eltölteni a Norvégiától Koreán át Ausztráliáig a Föld minden tájáról érkezett turisták (korábbi híres látogatók: Theodore Roosevelt és Viktória királynő) és a körülöttük repkedő alpesi csókák között. A jeggyel visszafelé is fogassal vagy egy másik faluba, Kriensbe kabinos felvonóval is le lehet jutni.

Kilátás a fogaskerekűből

 Ez a kilátás ha ott vagy, mindent elfeledtet, ha pedig eljöttél, feledhetetlen

Teljesen zökkenőmentes, minőségi nyaralás, ennél nem kívánhattam volna semmivel sem többet. Bármikor jöhet másodszor, sőt többedszer. Csak hát annyi hely van Európában és a világon, ahol nem voltam még...

(Disclaimer: a fénylképezőgépemet eladtam, a fotók java része mobiltelefonnal készült. Ez változik majd, de nem hamarosan.)

Értékelés 1-től 5-ig terjedő skálán.

2018 . tavaszi félévében 22-szer jártam színházban. 20 új darabot láttam, 2-t pedig másodszor néztem meg.

1. Pintér Béla: Ascher Tamás Háromszéken

játszotta: a Pintér Béla és Társulata és a Katona társulata a Katonában

rendezte: Pintér Béla

értékelés: 4,5 pont, nem lett mondanivalójában ütős (részben, mert a sajtóban az alkotók is elspoilerezték a tartalmát), a forma (valós események és szereplők alapján írt dráma néptánccal és operával fűszerezve) viszont remek

Hátsó ülés: Keresztes Tamás Ascher Tamás szerepében, Dankó István Pintér Béla szerepében, Fekete Ernő Máté Gábor szerepében, első ülés: Bezerédi Zoltán saját maga szerepében és Jordán Adél egy erdélyi pályakezdő színésznő szerepében, aki a dráma központi figurájává válik (fotó forrása: index.hu)

2. Lessing: Emilia Galotti

játszotta: a Katona társulata a Kamrában

rendezte: Fehér Balázs Benő

értékelés: 5 pont, ezzel FBB markánsan tette le a névjegyét, a dráma nagyon erős, a díszlet emlékezetes

3. Fekete Ádám: A Jeditanács összeül

játszotta: szabadúszók a Trafóban

rendezte: Fekete Ádám

értékelés: 1 pont, bár látszott, hogy dolgoztak, maga a mű is követhetetlen volt számomra, nagyon vártam már, hogy vége legyen

4. Viripajev: Részegek

játszotta: a Katona társulata a Kamrában

rendezte: Gothár Péter

értékelés: 4,5 pont, egy olyan mű ez, amit ha nem ez a rendező rendez és nem ez a társulat játszik, kijöttem volna róla

5. Agota Kristof: A nagy füzet

játszotta: a Forte Társulat a Szkénében

rendezte: Horváth Csaba

értékelés: 5 pont, kiváló a mű és kiváló, amit kihozott belőle a Forte, a legtöbb kellék zöldség (tök, répa, hagyma), de ötletesen használnak egy lavórt és egy csomag spagettit is

A nagy füzet: ülve az ikerpár, felettük áll tarka szoknyában a nagymama (fotó forrása: szinhaz.org)

6. Az átváltozás

játszotta: Az Örkény társulata az Örkényben

rendezte: Gáspár Ildikó

értékelés: 4 pont, több Kafka-novellát fűz össze, hibátlan díszlettel és jelmezekkel, és a szövegtől függött, hogy untam-e vagy izgultam inkább, nem a rendezésen múlott, Kovács Zsoltot és Roszik Hellát, mint vendégművészeket nagyon jó volt látni   

7. Marlowe: II. Edward

játszotta: szabadúszók az Átriumban

rendezte: Alföldi Róbert

értékelés: 5 pont, ez egy nagyon jól sikerült, szikár, követhető és izgalmas Alföldi-rendezés

8. Bernhard: Vaterland [Az olasz férfi]

játszotta: a Forte Társulat a Trafóban

rendezte: Horváth Csaba

értékelés: 3,5 pont, tetszett, de a nehézkes művet a mozgással ezúttal nem sikerült kellően jól elemelni

9. Dosztojevszkij: Karamazov [A Karamazov-testvérek]

játszotta: szabadúszók a MU színházban

rendezte: Laboda Kornél

értékelés: 4 pont, a legszabadabban kezelt alapanyag talán, amit mostanában láttam, inkább művészbaráti együttlét, mintsem mondanivalót átadni kívánó játék, de összességében tetszett

10. Szerb Antal: Utas és holdvilág (másodszor)

Az előző színházajánlóból kiderül, hogy egyszerűen imádom... Megyek harmadszor is...

11. Bertolt Brecht: Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban

játszotta: a Stúdió K és a K2 Társulat a Stúdió K-ban

rendezte: Benkó Bence és Fábián Péter

értékelés: 4,5 pont, a mű egy valódi kiáltvány a nácizmus ellen, és nagyon a mára akarták vonatkoztatni, részemről csak ennyi a hibája 

12. Mohácsi-testvérek: A Dohány utcai seriff

játszotta: szabadúszók az Örkény Stúdióban

rendezte: Mohácsi János

értékelés: nagyon-nagyon régóta játszott, holokauszt-visszaemlékezésekből táplálkozó, megrázni akaró és tudó, teljes sötétségben "játszott", valójában elmondott szöveg, fura lenne, ha ponttal értékelném

13. Kárpáti Péter: Tótferi

játszotta: a Titkos Társulat a Trafóban

rendezte: Kárpáti Péter

értékelés: 5 pont, igazi, nagyon jól megírt crossover-darab, ötvözi a modernitást és a népművészet kincseit

14. Benkó Bence - Fábián Péter: Emberek alkonya

játszotta: a miskolci színház társulata és a K2 Társulat a miskolci színházban

rendezte: Benkó Bence és Fábián Péter

értékelés: 5 pont, az Elza után itt a miskolci trilógia második része és a harmadikat sem fogom kihagyni, minden szempontból csodálatos

15. Tar Sándor: Szürke galamb

játszotta: a Stúdió K társulata a Stúdió K-ban

rendezte: Horváth Csaba

értékelés: 4,5 pont, nagyon oda kell figyelni a szövegre, kipihenetlenül nem javallott, hosszú mű, de örültem, hogy láttam

16. McDonagh: A nagy kézrablás

játszotta: a Thália társulata a Tháliában

rendezte: Radnai Márk

értékelés: 4,5 pont, a fél pont levonás oka Bán Bálint és néhol Szabó Erika gyenge színészi játéka, egyébiránt egy kivételével már minden Budapesten futó McDonagh-darabot láttam, ez volt a "legvígjátékibb"

17. Shakespeare: Ahogy tetszik

játszotta: a Katona társulata a Kamrában

rendezte: Kovács D. Dániel

értékelés: 5 pont, így kell egy Shakespeare-t aktualizálni, átdolgozni, feldolgozni, sokszoros bravó, szakadtam a röhögéstől

18. McDonagh: A párnaember

játszotta: a Radnóti társulata a Radnótiban

rendezte: Szikszai Rémusz

értékelés: 5 pont, nem tudtam, mit várjak tőle, az évad egyik csúcsa volt, McDonagh at his best, Köles Ferenc vendégművész úrral pedig hamarosan összefutunk az Ördögkatlanon is

Pál András (gyanúsított), Köles Ferenc ("jó zsaru") és Schneider Zoltán ("rossz zsaru") (fotó forrása: 7ora7.hu)

19. Erdman: Az öngyilkos

játszotta: a Forte Társulat a Szkénében

rendezte: Horváth Csaba

értékelés: 4,5 pont, egy kicsivel hosszabb a kelleténél, de a Forte szerintem ezzel megint levehetetlen sikerdarabot alkotott és ez a Forte első vígjátéka (!), ami mérföldkő

20. Pintér Béla: Anyám orra

játszotta: Pintér Béla és Társulata a Szkénében

rendezte: Pintér Béla

értékelés: 4,5 pont, Pintér Bélára nehéz kevesebbet adni 5-nél, csak azért adok rá ennyit, mert az 5-öt a kiváló, azonnalújrademegnézném-darabjaira tartogatom, ez csak simán nagyon jó volt

21. László Miklós: Illatszertár

játszotta: a nyíregyházi színház társulata a Városmajori Szabadtéri Színpadon

rendezte: Mohácsi János

értékelés: 5 pont, nagyon régóta meg akartam nézni ezt a klasszikust (több generáció is tudja élvezni), az első 20 percet nem szerettem, a végére lelkesen ott maradtam vastapsolni, nem mohácsisított, nem nagyon átírt remeklés, gyönyörű díszlettel és egytől egyik szimpatikus, jó alakításokkal

Az illatszertár (fotó forrása: moriczszinhaz.hu)

22. Volpone (másodszor)

Én ezt már ugye láttam Szombathelyen és örömmel néztem meg újra a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

2000-ben a gimnázium olasz nyelvtanulóival második olasz cserekapcsolati utunk vezetett Genovába. Életemben akkor utaztam harmadszor Itáliába és hosszú idő után akkor fürödtem tengerben a liguriai parton két helyen is (San Fruttuoso öblében és Manarolában). Sokat halogattam a visszatérést, végül idén következett be. Mivel történelmi/kulturális emlékek a néha igen nyomasztóan zsúfolt Genován kívül nem igazén vannak ebben a gyönyörű tartományban, a természeti szépségekre koncentráltunk.

Az első napon Milánóból direkt vonattal Santa Margherita Liguréig mentünk, ahonnan félórás gyakorisággal indul busz Portofinóba, az Olasz Riviéra egyik legfestőibb, de kétségtelenül legsikkesebb és legdrágább falvába. 

Portofino után vonattal folytattuk utunkat szálláshelyünkig, Bonassoláig. Rendkívül nyugodt, csodás fekvésű falu ez, szezon híján turisták nélkül. Szállásunk, egy emeleti, tökéletesen felszerelt és tiszta apartman (a nevet-címet meg tudom adni annak, aki kéri), a hegyek pedig úgy verték vissza a víz hangját, hogy úgy éreztük, a 150 méterre lévő tenger a hálószobánk alatt morajlik.

A második napon a Cinque Terrére kirándultunk. 5, szirtekre épült településről van szó, UNESCO Világörökségi területen, melyeket a hegyoldalban kialakított túraösvény köt össze. Ennek az ösvénynek azonban évek óta csak a nyugati szakasza járható: Monterosso és Vernazza, valamint Vernazza és Corniglia között. Mi utóbbi, 3 kilométer hosszú szakaszt (ár: 7,5 euró) tettük meg, sok emelkedővel, pompás virágokkal és a május fantasztikus illataival. 

Corniglia és Manarola között nem járható tehát az út, ezért oda vonattal mentünk. Manarola és Riomaggiore között pedig csak egy nagyon rövid szakaszon, ezt idő hiányában szintén kihagytuk, hogy este ismét Bonassolában tudjunk vacsorázni.

A harmadik napon a délelőtt tengerparti napozással, a délután részben a pármai katedrális és óváros megtekintésével, helyi finomságok elfogyasztásával, a késő este pedig milánói belvárosi sétával telt. 

A negyedik nap - immár egyedül - hosszas töprengés után utam máig egyik nagy kedvencemhez vezetett: a Comói-tóhoz. Néhány éve Comóból hajóval mentem Menaggióba, majd onnan hajóval Varennába, s onnan jöttem vissza Milánóba vonattal. Most nem jártam a nyugati parton, csak a keletin: vonattal Dervióig mentem, ez Varennától a 2. falu észak felé, és onnan vonatoztam Varennába, majd vissza Milánóba és onnan a repülőtérre. 

Olaszország és főleg annak gasztronómiája számomra továbbra is megunhatatlan, igyekszem a következő években minél több tájegységét felfedezni. Eddig egyáltalán nem állok rosszul de bakancslistám első harmadában szerepel a piemonti Langhe borvidék, a venetói Bassano del Grappa (a grappa városa), a friuli San Daniele (a pármai mellett a másik sonkatípus otthona), no meg a Dolomitok és akkor még délebbre nem is jártunk...

Képek:

1) Szálláshelyünk, Bonassola

A hegyoldal, ahol az apartman van

Ház a strand közelében

Jobbra éttermek, háttérben a beton a vasúti pálya

Reggeli kilátás apartmanunk előszobájából

Portofino

Vernazza

Corniglia

(Manarola felől, ellenfényben)

Manarola

Párma+Milánó

Párma. Úton a vasútállomástól a dómhoz

Dóm I.

Dóm II.

Dóm III.

Gombás és szalámis-ricottás tésztacsodák Pármában

Párma. Piazza Garibaldi

Milánó. Galleria Vittorio Emauele II, az épp a Lambadát hárfázó utcazenész

Milánó. Scala előtt elhaladó villamos

Dervio+Varenna

(Olvastad már az előző két részt Észtországról és Rigáról? Ha nem, szeretettel ajánlom!)

A balti körutunk utolsó állomása egy 4 órás Riga-Vilnius buszutat követően a litván főváros volt. Ez a város a maga 570 ezres lakosságával egy kelet-európai városokat bemutató fotóalbumban is szerepelhetne, a magyar városok közül nekem olyan volt, mintha Győrben sétáltam volna, ez persze csak a belvárosra igaz, mert nem "merészkedtünk" ki onnan. :-) 

Mikor megérkeztünk péntek kora este, első gyalogutunk Užupisbe, a város bohém negyedébe vezetett (mikroállam, kikiáltotta függetlenségét, de persze ez is külsőséges, félkomoly dolog, mint a mikroállamoknál ez lenni szokott), ehhez át kellett kelni egy patakon a szállásunktól 5 percre és máris ott találtuk magunkat ebben a bohém negyedben, ahol sajnos nem tudtunk elég időt tölteni, de kétségtelenül a szezonon kívüli időszak ellenére is volt egy hangulata (patak fölé épített kocsmaterasz, marihuánaüzlet, stb.). A patak mentén aztán felmásztunk egy nagyobb dobra, ahonnan a kora keresztény időben pogányok szerzeteseket taszítottak a mélybe, ennek emlékére három kereszt áll a tetején. A naplementében (is) nagyon szép kilátás nyílt a városra. Ezután egy romkocsmára emlékeztető egységben nagyon sok finom kézműves sör mellett fogyasztottunk a nem túl szofisztikált litván konyha remekeiből. Kezdetnek céklalevest és csíkokra vágott fokhagymás "pirított" barna kenyeret. Ahogy Bede Márton is írta cikkében, a cepelinai, azaz a zeppelin alakú, fasírttal töltött gombóc tényleg egy vicc, aminek a funkciója, hogy szívja fel a sok vodkát/sört, amit mellé fogyasztanak, a bevallottan e célra kitalált pirított barna kenyérrel egyetemben.

Ami az említett magaslatról feltűnő volt, hogy nagyon sok templom van ebben a városban, legalábbis a belátható területen szinte egymást érték. Ennyi templomot talán csak Rómában és Nápolyban láttam eddig. Nagy pirospont, hogy egymást érik a hangulatos kisvendéglők és kézműves sörkocsmák, utóbbiak nyilván az (Erasmus-)diákság és a szomjas hátizsákos turisták legnagyobb örömére. Nem utolsósorban a nagyon kellemes tavaszi idő miatt végre igazán élvezhettük a Baltikumra jellemző kisvárosias, szellős nyugalmat, akár a kis óvárosi utcákban, akár a fő téren, akár a folyóparton sétáltunk. A Vilniushoz legközelebb eső turistamágnes Trakai vára. A vonatút fél óra, erre jön rá kényelmes tempóban háromnegyed óra gyaloglás ebben az 5300 lakosú kisvárosban, aminek az alapítását a 13. századra teszik. Gediminas nagyherceg egy sikeres vadászat során fedezte fel ezt a tavas területet. Az első vár tehát azon a félszigeten épült, ahol most a város található, ezt 1337-ben említették először a teuton lovagokról szóló krónikák. Gediminas Vilniusba "költözése" után fia, Kestutis örökölte a területet, és megépítette a második, jelenleg is látható várat a közeli szigeten. Az ő uralkodása hamarosan kisebb testvérháborúhoz vezetett és 1392-ben ért véget békekötéssel. Kestutis fia, Vytautas ezután a favázas várat téglából épülttel váltotta fel és a legtöbb időt itt töltötte, ezzel de facto Trakai lett az állam fővárosa és ekkor élte fénykorát is. Amikor 1569-ben létrejött a lengyel-litván perszonálunió, erős hanyatlás következett be és a várak tekintetében, története összefonódott az ország történelmének viharaival (a Lengyel Királyság és az Orosz Birodalom, majd Németország és a Szovjetunió közé szorulva), és a II. világháború után megkezdett restaurálása az 1980-as évtizedben fejeződhetett be. Az elhúzódás oka az volt, hogy Hruscsov kijelentette, hogy a vár a legfontosabb történelmi emlékként a litván reakció szimbóluma, ezért a felújítást le kellett állítani. Ma turisták tízezrei látogatják a vár helyiségeiben berendezett történelmi kiállítást (fegyverek, bútorok, edények, pénzérmék, stb., szóval mindaz ami egy vármúzeumban lenni szokott), a tavon csónakáznak és vízibicikliznek (egyfajta Margitszigete, vagy inkább Római partja ez a vilniusiaknak, hétvégén sok fővárosi pár és család tölt itt egy napot).  

További érdekességek Litvániáról:

1) Kis területe ellenére 4 nemzetközi repülőtere is van.

2) Sok más országhoz hasonlóan (Bulgária: Sho-tó, Észtország: Monnuste, Szlovákia: Krahule, Ukrajna: Rakiv; Magyarország: Tállya) magának követeli Európa geometriai középpontját: a falu neve Purnuškės és a Guinness Rekordok Könyve is ezt ismeri el, valamint emlékművet is építettek oda, ami ezt a vitatott tényt hirdeti.

3) Az összlakossághoz viszonyítva a holokauszt előtt itt élt a legtöbb zsidó Európában, Vilniust Észak Jeruzsálemének is hívták. 

4) Fura múzeumok: Ördög Múzeum Kaunasban és Macskamúzeum Šiauliaiban. Érdekes lehet a KGB tematikus park is az egyik erdőben, melyet a Guardian kiváló cikkben mutat be.

5) Hátborzongató helyek: a Keresztek Dombja (több száz kereszt egymás hegyén-hátán) és a Boszorkányok Dombja (baljós kinézetű fából faragott boszorkányszobrok egy sötét erdő mélyén).

6) Legmagasabb pont: Aukštojas domb, 293 méter.

7) Nemzeti állat: fehér gólya. Itt van a legtöbb fészkelő gólya a világon. Azért Elzászban és Extremadurában sincs kevés (ezeket személyesen is tapasztaltam 2007-ben és 2018-ban, ugye), de attól ez még lehet így.

8) A balti borostyán népszerű termék és szuvenír.

9) A földterület egyharmada van művelésbe vonva,a  többi nagyrészt - az észt és a lett epizód olvasói nem fognak meglepődni ezen - erdő és láp.

10) További nemzeti ételek: hideg céklaleves, töltött káposzta, kastynis nevű tejtermék, hangyaboly alakú torta, fenyőfa alakú torta, vérleves.

11) Az etnikai arányok: 88% litván, 6% lengyel, 5% orosz, 1% egyéb.

12) A korábbi részekben írt néhány adat itt is érvényes: férfi-nő arány, szupermodellek, pogány tradíciók a folklórban.

13) Dobogós az öngyilkosok arányában az EU-ban, sokszor első. Ugyanez a helyzet az alkoholisták arányával is.

14) Litvánia Hannibal Lecter gyermekkorának színhelye is. 

15) A legnépszerűbb sport a kosárlabda, szinte vallásos áhítattal űzik és világviszonylatban sikeresek is benne.

16) A gyarmatosítás idején az afrikai Gambiában és a latin-amerikai Trinidad és Tobagóban rövid ideig éltek litván kolóniák.

17) Litván származású sztárok: Charles Bronson, John C. Reilly, Sean Penn, Sacha Baron Cohen, William Shatner, Pink.

18) Itt van a legtöbb egy főre eső hőlégballon a világon.

19) Az országnak saját hivatalos parfümillata van.

20) Babonaság: nem szabad egy házban fütyülni, mert a ház tűzvészben fog elpusztulni.

[Vilniusból Varsóba repültünk, onnan pedig vonattal Wroclawba mentünk, mert már régóta kíváncsi voltam a városra. Gótikus.reneszánsz belvárosa tényleg nagyon szép, ezt meg tudom erősíteni és élénk a diákélet is. Csak kívülről tudtunk épületeket csodálni idő hiányában, de így is nagyon megérte. Szuper kézműves sörözőt fedeztünk fel, ahol a passiógyümölcsös IPA sokáig velem élő emlék marad, rendkívül finom volt. Egy cseh-német túra során mindenképp útba ejtendőnek tartom a várost. Wroclawból 13 órás vonatúttal jöttünk vissza Budapestre, május 1-jén. Ezzel véget ért az idei (eddig) leghosszabb külföldi utam.]

Képgalériánk következik:

Balra Uzupis, a bohém negyed

Útban Uzupisből a Három kereszt dombjára

Hőlégballonos nyugalom

A Három kereszt kilátópont

Kilátás a városra napnyugta előtt

A székesegyház (balra a főtéren), a Gediminas-torony és a tévétorony

Hány templomot tud Ön összeszámolni?

Sétálóutca

A Városháza (jobbra)

A székesegyház este

Arányok

Litvánia (is) 100 éves. Balra az egyetem és az egyetemi templom, jobbra a köztársasági elnök hivatala

A köztársasági elnöki palota udvara ingyenesen látogatható, innen jobbra nyílik a palotakert

A palotakertben a kortárs szobrászművészet remekei vannak kiállítva

Macska-kerámiaszobrokkal

A félsziget és a sziget közti hídon Trakaiban

Szégyenketrec a vár udvarán, jobbra a lakótorony

A lakótorony udvarán

A vár a tó partjáról

Az utolsó séta az eslő baltikumi utamon, Vilniusban, a Vilnia folyó partján

A bejegyzéshez a Wikipedia és a GeographyNow Youtube-csatorna adatait használtam fel.

(Mivel lesz visszautalás, kérlek, először az előző részt, a Baltikum I.: Észt városokat olvasd el, köszönöm.)

Április 24-én Berlinből Rigába repültem, ahol a hihetetlenül kicsi (nagyjából a marosvásárhelyivel megegyező méretű) reptéren találkoztam útitársammal. Meglehetősen barátságtalan idő volt, szürke ég és hideg, bár a szél hálistennek nem fújt. Kisbusszal bementünk az óvárosba. Ez egy nagyon szép, nagyrészt középkori épületekből álló rész. Ami Tallinnhoz képest viszont szerintem előny, az az, hogy körülötte nem rögtön a modern városrészek vannak, hanem régi, klasszicista és eklektikus épületek, illetve néhány szecessziós. A szecessziós épületek egy bizonyos területen koncentráltabban vannak jelen.

A 19. század végén ez a régi Hanza-város és kikötője az orosz birodalom fontos része volt, 1897 és 1913 között 88%-kal, 530 ezerre nőtt lakosainak száma. Ezzel párhuzamosan, sőt ezt megelőzően már 1856-tól a középkori magján túl kezdett terjeszkedni, a várfalakat lerombolták, sugárutakat építettek és parkokat telepítettek. A szabályozás szigorú volt, 21,3 méternél magasabb épületet nem lehetett emelni. 1910 és '13 között 300-500, nagyrészt szecessziós épületet húztak fel, többségüket az óvároson kívül.

A 3 főváros közül nekem Riga tetszett a legjobban, úgy éreztem, hogy igazán városias, az itt szokásosan rettenetes időjáráson kívül minden megvan, ami egy nagyvárosi élethez szükséges. A múzeum- és sörválaszték miatt nagyon esélyes, hogy elég hamar vissza fogok térni. (A Balti Ellenállás Múzeuma és a Szecessziós Múzeum különösen érdekel.) A Rigai Balzsam nevű helyi, 24 összetevős gyomorkeserű pedig szintén ízlett. ;-)

További érdekes tények Lettországról:

1) Sokan azt hiszik, hogy Riga kikötőváros, de valójában a Daugava folyó partján fekszik. A Lettországba érkező hajók zöme Ventspilsbe és Liepajába érkezik.

2) A Balti-tenger szigetei közül egyik sem tartozik Lettországhoz, a hozzá jóval közelebb fekvő Ruhnu is Észtországhoz tartozik.

3) Több mint 4 ezer műemlék faház van a városban, ez Európában messze a legtöbb.

4) A rigai óvárosban az 1400-as években épült ikonikus Feketefejűek Háza a II. világháborúban megsemmisült, ezért a szovjet uralom alóli felszabadulás után erősen szimbolikus célzattal tökéletesen rekonstruálták.

5) Sok elhagyott és máig hasznosítatlan szovjet laktanya és lakótelep van az országban.

6) Itt található a világ egyik legkülönlegesebb szállodája, a Karosta Börtönszálló, ahol zárkákban, priccseken, mindenféle komfort nélkül lehet aludni, természetesen börtönőrnek öltözött személyzettel, akik (persze egy bizonyos határig) imitálják a háborús bánásmódot.

7) Domborzati viszonyai - nem meglepő módon - a másik két balti országéhoz hasonlóak, legmagasabb pontja a 312 méter magas Gaizinkals.

8) A lápok aránya 10, az erdők aránya 50% körüli.

9) Itt van Európa legszélesebb (250 méter) vízesése, a Ventas Rumba.

10) Konyhájuk nem túl bonyolult: szeretik a húsokat és a tejtermékeket, kaporral és köménnyel szeretnek fűszerezni.

11) Nemzeti állatok: barázdabillegető és kétpettyes katica.

12) Hasonlóan kiegyenlítetlen a férfi-nő arány, mint Észtországban: 0,85 : 1.

13) A lakosság 63%-as lett, 25%-a orosz, a maradék 12% nagyrészt fehérorosz, lengyel, ukrán és litván.

14) Bővelkedik magas nőkben, szupermodellekben és kosárlabdázókban (utóbbiak közül Uljana Szemjonova emelendő ki a maga 215 centiméteres magasságával).

15) A lett és a litván nyelv a két megmaradt a balti nyelvek közül, miután az óporosz a 19. századra kihalt. Ugyanakkor a rokonság ellenére a lettek a litvánokat elég nehezen értik.

16) A lakosság 1/3-a evangélikus, 1/4-e római katolikus, 1/5-e ortodox vallású.

17) A Baltikum az utolsó között tért át a keresztény hitre, ezért a pogány tradíciók, istenek, istennők, szellemek tisztelete sokáig élt és az évszázadok során ebből egy-két jelmezes ünnep meg is maradt, különösen a nyári napforduló környékén tartják ezeket.

18) A külföldön leghíresebb lettek: Arvids Blumentals, alias az eredeti Krokodil Dundee és Mark Rothko absztrakt expresszionista festő. 

No jöjjenek akkor azok a képek!

A Feketefejűek Háza, jobbra az Elnyomás Múzeuma, melynek gyűjteménye a belváros túloldalára költözött

Az Óváros egyik bejárata a folyó felől, jobbra a köztérsasági elnök hivatalaként szolgáló egykori vár

A Daugava

A vár és a mellette lévő anglikán templom a folyó felől

Óvárosi tér, részlet

A Szent Péter templom tornya és én

Helyi laktató finomságok egy tálon, különösen ízlett a nagyszemű áfonyának tűnő bab

A helyi Szabadság-szobor esti kivilágításban

Az Óváros körüli park részlete, háttérben a Szabadság-szoborral

Egy szép szobor a sokból

Az anglikán templom és a vár előtt

Középkor

Most pedig következzen pár példa a méltán híres rīgai szecesszióra:

A bejegyzéshez a Wikipedia és a GeographyNow Youtube-csatorna adatait használtam fel.

Nem mondhatnánk, hogy a magyarok tömegesen tódulnak a 3 kis balti államba, de 2017 végén egy olcsó retúrrepjegy-konstrukcióra rábukkanva eldőlt, hogy Bede Márton 444.hu-s újságíró és világutazó (korábbi blogjai: Khívától Keletre és Panamericana - érdemes őket olvasgatni az eltelt idő ellenére is) mellett, akinek ez a kitűnő cikke a balti vakációjáról kiindulópont lehet azoknak, akik részletesebb képet szeretnének ezekről az országokról, beleértve a vidéket/természetet is.

Szóval, április 24-én veselkedtem neki egy volt kollégámmal a körútnak, melyet a rá szánt rövid idő és véges források miatt 6 naposra terveztem meg. 23-a egy részét egy nagy berlini sétával, 30-át és május 1-jét pedig egy wrocławi belvárosi barangolós-sörözős megállással (és a Vilniusból odajutással, majd onnan a Budapestre hazajutással) töltöttük. Április 24-én érkeztünk Rīgába, ahol megismerkedtünk a belváros egy részével, ebédeltünk, majd egy nagyon kényelmes busszal elindultunk Tallinnba. Az út 4 óra, a táj - ahogy utunk során gyakorlatilag mindig - egyhangú: sík vidéken, tűlevelű erdőkön át vezet, autópálya nincs, ahogy a forgalom is csak ritkán intenzív, jól lehet haladni. 

Április 25.: Tallinn (394 ezer lakos) sokat fotózott belvárosa, mely alapvetően két részből áll: egy nagyobb, laposból és egy kisebb dombból, Toomeából áll. Mi ennek a dombnak a tövében laktunk, így délelőtt kézenfekvően először ezt jártuk be. Az idő: felhős és hideg, tavasz jelei nem mutatkoznak. Toomeában az épületek igen nagy része középület, sok a minisztérium, a nagykövetség (köztük a magyar nagykövetség IRODÁja, a képviseletünket ugyanis néhány éve bezártuk), itt van a parlament egy erődítményen belül, valamint a miniszterelnöki hivatal is. Ebben a részben két templom is van: egy lutheránus és egy ortodox, ezzel is szimbolizálva, hogy tetszik-nem tetszik ezt az országot alapvetően két nép lakja: a 70%-nyi észt és a 23%-nyi orosz (a maradék 7% finn, ukrán, stb.) A hangulat egy kis gótikus belvárosé, és a hőmérséklet miatt is Skandináviában érzi inkább magát az ember.

Miután ott élő magyar barátaimmal ebédeltem az ún. City-ben (= néhány magasház a belvárostól nem túl messze,  kb. 20 percre, plázával), egy pihenés után újabb nagyobb szeletét jártam be, ezúttal a "lapos" belvárosnak, és felmásztam az egyik templom tornyába is. A szürke felhők ellenére mesés volt a látvány. Ezután vacsora a barátokkal egy kitűnő külvárosi étteremben, remek Nordic cuisine! (Hogy mi ez? Bede cikkéből megtudható!) Végül pedig meccsnézés egy kocsmában.

Április 26-án újabb reggeli séta, hogy egyetlen óvárosi utca se maradjon felfedezetlen. Aztán a vasútállomás mellett a Bede cikkében emlegetett piac és Telliskivi. Utóbbi egy barnamezős terület, amit okozatosan rehabilitálnak, szuper galériák, üzletek, közösségi helyek, kocsmák és éttermek nyíltak és fognak nyílni, nem kell sokat várnunk, hogy Budapesten is közismert legyen ez a név az erre érdeklődést mutató fiatalság körében. Nyáron nagyon hangulatos lehet, most szinte kihalt volt, persze hideg volt, munkanap és délelőtt. Teljesen véletlenül belefutottunk Haakon hercegbe és Mette-Marit hercegnébe, a norvég trónörökös párba, akik épp ott tettek látogatást. Idegenvezetőjük Kersti Kaljauid észt közt. elnök volt. Kordonok és keménykedő biztonságiak nélkül, egészen közelről tudtam őket fotózni, míg eltűntek az egyik nagyobb épületben. Ezután még beültünk egy Tallinntól búcsúzó sörre a Kő-Papír-Olló nevű kocsmába, aztán visszamentünk a csomagjainkért és egy 2 órás vonatút után megérkeztünk a 2. legnagyobb városba, Tartuba (101 ezer lakos).

A város elsősorban egyeteméről híres, és sokat elmond róla, hogy egyben ez a legszebb épülete is. De tetszett a terrakotta temploma és a városházája is, meg a sok-sok szobor is, pl. a Csókolózó egyetemisták a főtéren vagy az Apa és fia a folyóparton. Más viszont nem nagyon van itt egy botanikus kerten és a szállásunkkal pont szemben található Jop's nevű Nordic cuisine éttermen kívül. Mindkettőt meglátogattuk.

Tartuból Rigába mentünk tovább, az 5. legnagyobb város, a tengerparti Pärnu (44 ezer lakos) érintésével, ahol két órát töltöttünk. Az idő nagyobb részét, végre kicsit kulturálódva, a Kortárs Művészeti Múzeumban (4 termes cukiság a központban, remek képanyaggal, észt művészektől) töltöttük, aztán szűk negyed órás sétát téve kimentünk a kihalt tengerpartra, ami így is szép volt, de tény, hogy a napfény dobott az élményen. Utólag visszatekintve a tartui időt fele-fele arányban Pärnura és Rigára kellett volna szánnunk.

Tapasztalataim, amiből néhány a többi államra is érvényes:

1) jó minőségű termékek a boltokban, akad köztük magyar is, pl. a Törley pezsgő itt elég menő (!), kapcsolódva ehhez

2) megvan az ország, ahová nem kell Túró Rudit vinni ajándékba, mert VAN és kapaszkodjatok meg: sokkal finomabb, mint a magyar (nem horpasztott kör a keresztmetszete, hanem téglalap, de tényleg isteni),

3) angoltudás a szolgáltatások igénybevétele során plusz rengeteg angol felirat - ezek is fájóan hiányoznak Magyarországról,

4) a hipermarketekre nem csak a nevük van odaragasztva, hanem a nyitvatartási idejük is,

5) komoly konkurenciája a McDonald'snak és a Burger Kingnek a minden nagyobb városban jelen lévő finn Hesburger nevű gyorskaja-lánc,

6) a hazánkban ismert külföldi bankok közül nem láttam egyet sem, az észteken kívül svéd és norvég bankok jellemzőek,

7) sok és sokféle a színház, moziból viszont a multiplexek a jellemzők, és bőven vannak múzeumok is,

8) a műemlékek gyakorlatilag mindegyike igényesen felújított,

graffitivel nem nagyon találkozni.

S még néhány érdekesség Észtországról saját gyűjtés alapján:

1) Az észtek és a finnek ugyanazon nyelvcsaládba tartoznak, közeli rokonok, a legközelebbi barátságot is velük ápolják, viszont bár az észtek nagyrészt értik a finnek beszédét (a finn televízió is sugároz náluk), ez fordítva nincs így.

2) Nekik van a legtöbb, ismert szerző által írt népdaluk a világon.

3) Spéci nemzeti sportjuk a hintázás (kinyújtott karral, állva egy nagy hintán hányszor tudsz körbefordulni, kb. ez a lényege).

4) A vállalkozás szabadságát nagyon komolyan veszik, az 1 főre jutó startupoknak itt a legmagasabb száma Európában, innen származik a Skype és a Taxify is.

5) Itt a legrosszabb a férfiak aránya a nőkhöz képest a világon: 84 férfire 100 nő jut. 

6) Itt a legtöbb az 1 főre jutó szupermodell a világon.

7) Itt található Európában a legtöbb egyedülállóként, valamint elváltként gyermekét egyedül nevelő szülő Európában.

8) Itt tulajdonítja a lakosság a legkisebb fontosságot a vallásnak Európában (20% alatti a hívők aránya).

9) Utóbbi két ponthoz kapcsolódhat, hogy a házasságnak sem tulajdonítanak jelentőséget, sok pár csak élettársként neveli a gyermekeit.

10) Előbbiek tükrében vicces ugyanakkor, hogy a feleségcipelő versenyeken kiemelkedően szoktak szerepelni.

11) A 178-as út egy szakasza Oroszországban fut, és persze amiatt a pár kilométer miatt nincs határellenőrzés a szakasz egyik oldalán se, de gyalogosan nem lehet az úton haladni és az autóból sem szabad kiszállni.

12) Valga városát a közepénél kettészeli az észt-lett határ.

13) Mikor befagy a tenger, az észt szárazföldről Hiumaa szigetére át szabad kelni a jégen. Az út hossza 26 km.

14) Minimum 400 euró büntetésre számíthat, aki éjszakai gyalogos vagy kerékpáros közlekedés során nem visel láthatósági ruházatot.

15) Akár az erdő közepén is internetezhetünk, a wifi-penetráció igen magas.

16) Erdőből meglehetősen sok van (a terület 60%-a) és egyre több lesz, mert intenzív erdőtelepítés folyik.

17) Rengeteg láp van, mindenféle méretben (lásd Bede cikkét) és néhány szép vízeséssel is büszkélkedhetnek.

Nos, ennyit gondoltam írni Észtországról. Jó időben egyszer biztos visszamegyek, hogy bejárjam a vidéket (lápos vidékek, szigetek, különösen Saaremaa, Hiumaa és Muhu, más érdekes helyek, még több finom kézműves sör és jó pár alkalom szaunázás).

És akkor következzék pár fotó:

Tallinn óvárosának részlete Toomea egyik kilátópontjáról. Balra a Szent Olaf templom tornya, középen a Szentlélek templom tornya, jobbra a Városháza tornya

Tallinn óvárosának nyugati része, valamint balra a "City" a Szent Olaf templom tornyából

Tallinn óvárosának keleti része, valamint jobbra a tenger a Szent Olaf templom tornyából

Toomea, a kormányzati épületek és követségek domb-otthona a Szent Olaf templomból zoomolva. A bástya a két templom között a parlament épületének része, jobbra az oszlopos-timpanonos épület a miniszterelnök hivatala

Toomeai utcarészlet

Szállásunktól néhány méterre, a Szent Miklós templomnál a hidegtől kissé meggyötörten

A Városháza keskenyebbik oldala

Belvárosi utcarészlet, balra a rózsaszín épület orosz nagykövetség, jobbra a fehér a Szentlélek templom

A Viru kapu

Telliskivi egyik renovált gyárépülete. Balra a sárga egy francia étterem, jobbra a vörös a Kärbes gourmet étterem

Kersti Kaljauid, Észtorszég elnöke (b1) és Haakon, a norvég trón örököse (b2) Telliskiviben

A Kő-Papír-Olló kocsma Telliskiviben. 2018. április 26-án itt tudtam meg, hogy véget fog érni a politikai tanácsadói tevékenységem az Emberi Erőforrások Minisztériumának Egészségügyért Felelős Államtitkárságán

A szállásunk utcája Tartuban

A Csókolózó egyetemisták szobra a tartui városháza előtt

Tartu botanikus kertjének részlete

Egy régi katedrális romjai Tartu egyik parkjában pétanque-ot játszó nyugdíjasokkal

Pärnu. Néhány a kortás galériában kiállított festmények közül

Pärnu. A tengerhez vezető nyírfákkal övezezett út

Pärnu. Kihalt strand a tengerparton

A bejegyzéshez a Wikipedia és a GeographyNow Youtube-csatorna adatait használtam fel.

6. Guadalupe (tartomány: Extremadura, lakosok száma: 1 900 fő)

Ez a csodálatos fekvésű történelmi város hagyományos, középkori épületekkel, szűk kanyargós utcákkal, értékes műemlékekkel, legfőbb értéke azonban a Nuestra Señora de Guadalupe-kolostor, melyet 1993-ban a világörökség részéve választott az UNESCO. A monostor óriási, 22 ezer négyzetméter területű erődszerű építmény, mely a város fölé magasodik, híres szobra, a fekete Szűz Mária az új világ nagy részének kereszténnyé válását szimbolizálja. 

A kolostor a templomnál érdekesebb, az alábbi részei állnak nyitva a nagyközönség számára:

1) Mudéjar kerengő kútházzal (innen nyílik három kiállítási terület: miseruhák, énekeskönyvek, festmények+szobrok, köztük 3 kisebb El Greco),

2) Kincstár (200 ezer darab gyönggyel hímzett palást is található itt),

3) Sekrestye (28 méter hosszú és 8 méter széles "a spanyol Sixtus kápolna").

A kolostort 1340 decemberében XI. Alfonz király egy csata emlékére alapította, ahol vereséget mért a mórok erőire. Eredetileg a jeromosok számára készült, akik 1359-től lakták egészen 1832-ig, a rend megszűnéséig. Spanyolország 1879-ben a helyet Nemzeti Műemlékké nyilvánította. 1907-ben a Guadalupei Szűz Extremadura patrónusa lett. 1928-ban ferences szerzetesek kapták meg a kolostort, kiknek mai napig lakóhelyéül szolgál.

A templom ott áll, ahol a legendák szerint a XIII. században egy cáceres-i tehénpásztornak megjelent a Szűzanya. A történet szerint a pásztor elvesztette egyik tehenét, s nem akadt a nyomára. Három napig kereste az erdőben, mire holtan találta nyájának tagját. Késével keresztet vetett az állat bőrén, mire az feléledt holtából, s e pillanatban tűnt fel hirtelen Szűz Mária. Utasította a pásztort, hogy menjen társaiért, és hozza őket is e helyre, mutassa meg nekik tehenét, s hogy mily csodás eset történt vele. Mikor ideérkezik a társaság, egy szoborra fognak lelni, melyet ne mozdítsanak el helyéből, hanem építsenek egy házat számára. Később pedig majd igen fontos templom fog állni e helyütt és egy nagy város fog épülni. Így szólt a Madonna kívánsága és jövendölése, mely a legendák szerint beigazolódott.

A Szent Lukácsnak tulajdonított alkotás tiszteletére valóban építettek egy kápolnát, mely egyre bővült. Később pedig kolostort is emeltek e helyen, mely ugyancsak épült-szépült és még a királyokat is zarándoklatokra késztette.

A Madonna-szobor tisztelete a XV-XVI. században érte el csúcspontját, mikor a spanyol földről induló felfedezők szinte kötelezően járultak a Szent Szűz tiszteletére alkotott műalkotás elé. Ekkor vált a Guadalupei Madonna igazán a spanyolok által újonnan meghódított területek védőszentjévé.

Guadalupe egy karibi sziget neve is lett. A névadás Kolumbusznak köszönhető, ki e helyet választotta névadóként, s a Mária-szobra tiszteletére nevezte el új felfedezését. De Mexikó nemzeti szentjévé is nemesült ebben a korszakban. Spanyolországban pedig jelentős vallási illetve zarándokközponttá vált a település és kolostora. 

Mi hál'istennek nagyszombat napja ellenére nem kellett nyomorogjunk a tömegben, ottlétünk az egyre javuló időnek is köszönhetően igencsak kellemes volt. Beszereztünk gasztroszuveníreket is, például hazahoztam 3 csomag eredetvédett Vera-völgyi füstölt fűszerpaprikát no és persze egy Torta del Casar sajtot is.

Közeledünk

A díszes gótikus rész a templom, a többi a kolostor

Gaudínak volt honnan inspirálódnia

Templomkapu

Since 1993

Utcatábla

A sekrestye

Úton Trujillóba

7. Trujillo (tartomány: Extremadura, lakosok száma:  9 400 fő)

A városkát 1242-ben, öt évszázadnyi mór uralom után sikerült visszafoglalni, 1430-ban városi címet kapott. Több konvisztádor is innen származik, a leghíresebb közülük Frencisco Pizarro. Fordulatos életét - mely tinédzserkoromban egyik kedvenc olvasmányom volt (a Mexikót felfedező Cortez és a Mississippit felfedező de Sorto életével együtt) - a Wikipédia így foglalja össze: "Két sikertelen expedíciót vezetett Dél-Amerika északnyugati partjaira, ahol tudomást szerzett az Inka Birodalom létezéséről. Maroknyi (mintegy 200 fős) csapatával foglyul ejtette Atahualpa inka uralkodót, seregét pedig megfutamította. Bár Atahualpa egy szobát megtöltött arannyal szabadulása fejében, Pizarro kivégeztette. Peru meghódítása után a király annak kormányzójává nevezte ki." Halálát sem ágyban, párnák közt lelte: "1541. június 26-án az ifjú Diego Almagro és 20 társa megrohanta Pizarro limai palotáját és meggyilkolták a kormányzót. A vendégei többsége elmenekült, de néhányan megpróbálták megvédeni őt. Pizarro két támadóját megölte, egyet pedig feldöntött, de amíg megpróbálta kardját kihúzni egyikükből, torkon szúrták és a földre zuhant, ahol még több döfés érte. Utolsó erejével saját vérével keresztet rajzolt a padlóra és Krisztushoz fohászkodott. Almagro ezután kényszerítette a tanácsot, hogy őt nevezzék ki kormányzónak, de a következő évben elfogták és kivégezték. A limai katedrális udvarában temették el. (Limát ő alapította, az inka főváros Cuzco volt. - a szerk.) Később exhumálták, fejét és testét külön helyezték el a templom padlója alatt."

Szobra a fő téren áll, a Szent Márton-templom mellett. Az egyik útikönyv szerint az amerikai szobrász eredetileg Cortezt formálta meg Mexikónak, de az ellenérzések miatt nem állították fel Mexikóban, így "jó lesz ez Pizarróként is Trujillóba". A napnyugtakor is nagyon kellemes hangulatú fő téren két jelentősebb épület áll: a szobortól jobbra a Konvisztádorok Palotája, balra pedig egy kolostorként működő nemesi palota. Emellett nagyon szép vár is van a tér felett, ahonnan a városra és a környékre remek a kilátás.

Trujillo főtere, részlet

Trujillo főtere, részlet

Trujillo látképe a vár kapujából

A szépséges extremadurai táj Trujillo várából. A háttérben a sötétebb kék sáv a Monfragüe Nemzeti Park, a havas hegység pedig a Sierra de Gredos

Trujillo vára

A Mária-templom Trujillo várából

Gólyafészek. Ebben a tartományban rengeteg van e madárból

Alkony a főtéren

8. Cáceres (tartomány: Extremadura, lakosok száma: 95 900 fő)

Rómaiak által alapított, épen maradt középkori belváros, melytől 2 percre aludtunk 2 éjszakát. Mivel napközben programunk volt, sötétben láttuk főleg, Nagyszombaton este pedig újabb fantasztikus körmenetet néztünk egy darabig, sőt be is álltunk a végére. A dress code ezúttal fehér kámzsa, piros ruha és sárga korda volt.

Jönnek

Mögöttük az elmaradhatatlan fúvószenekar

Oh, honey, they are so amazingly creepy!

Szobor a vállakon

Templomtér I.

Templomtér II.

Szobor formájában is

9. Monesterio (tartomány: Extremadura, lakosok száma: 4 200 fő)

A prémium sonka fővárosa lehetne, ha nem egy kis faluról lenne szó. Az ingyenes múzeum bemutatja a területet, a makkfajtákat, a sertést, a disznóvágást, a sertésből készült más termékeket és a sonkáról mindent: készítését, tárolását, szeletelését, kategorizálását. Emellett 1 eurós kupont is ad, amit sonkafalatokra lehet beváltani a helyi tavernákban. A múzeumban kicsit bonyolultabban volt elmagyarázva a kategorizálás, innen és innen vettem két ábrát:

Tehát: legmagasabb (D.O.P.) eredetvédettségű FEKETE, alias ibérico sertésből készült sonka 4 féle van Spanyolországban, ebből 1 Extremadurában. (Fehér sertésből D.O.P. Aragóniában, Teruel megyében van és kedves olvasóim megnyugtatására közlöm, hogy meg lesz majd kóstolva az is.)

Tehát: a sonkák királyához, a bellota 100% ibéricóhoz, amit pata negrának is neveznek, az alábbi feltételek szükségesek: 100%-ig ibériai fajtájú fekete sertés (ez a pedigré úgy jön ki, mindkét szülője is az volt) és élete során kizárólag makkal táplálás. Ekkor és csak ekkor a sonka címkéje fekete.

Ha a szülők valamelyike "nem tiszta", de makkot eszik az állat, akkor még isteni finom bellota sonkáról beszélünk, piros címkével. (Gyanúnk szerint a helyi tavernákban jó esetben ilyet szolgálnak fel.) Ha takarmányt is eszik, akkor cebo campo ibéricóról (zöld címke), ha pedig csak takarmányt, akkor cebo ibéricóról (fehér címke). 

A combsonka (jamón) jóval drágább, mint a csülöksonka (paleta), más az előírt minimumtömege és hosszabb ideig is érlelik: a jamónt a kisebb darabokat minimum 20 hónapig, a nagyobbakat minimum 24 hónapig. A paletát tömegtől függetlenül elég minimum 12 hónapig.

Körfogalom a falu bejáratánál

Táj Monesterio környékén. A mezőgazdaság itt szőlő- és olívatermesztésből áll. A háttérben viszont látszanak a tölgyerdők, ahol a röfik legelik a finom makkot, e kincset érő területek összefoglaló neve: dehesa

10. Zafra (tartomány: Extremadura, lakosság: 16 800 fő)

"Don Erózió csönget Lovettának, a szobalánynak: - Úgy ennék valamit! Behoznád a fogamat?" Maksa Zoltán kiváló és azóta is nagyon keresett brazil szappanopera paródiája jutott eszembe, ha ennek a szép, fehérre meszelt házakból álló városkának a főterén üldögélünk. Utcái nem kevésbé hangulatosak, Dél-Amerika-fíling a köbön, megéri a kitérőt.

A főtér felé I.

A főtér felé II.

A főtéren. Érthetetlen, hogy ennek a szép kútnak a vizébe hogy képesek szemetet dobálni

Főtér I.

Főtér II.

Főtér III.

Sétálóutca

Aktualitásokra reflektáló kirakat a sétálóutcában

11. Mérida (tartomány: Extremadura, lakosság: 54 800 fő)

A várost Augustus alapította Krisztus előtt 25-ben Emerita Augusta néven (ennek fejleménye a város mai neve) a veterán római katonák részére. Lusitania római provincia fővárosa és egészen a Nyugat-Római Birodalom bukásáig fontos igazgatási központ volt. A vizigótok királyságuk fővárosává tették. Krisztus után 713-ban a mórok, 1230-ban foglalták vissza a keresztények, de csak 200 ével később kezdte el visszanyerni politikai jelentőségét. 1983 óta Extremadura fővárosa. Csoportos jeggyel látogathatók a római emlékek és a vár, ezek közül nekünk az alábbiakat sikerült abszolválni:

1) Római Színház

2) Aréna

3) Szent Eulália templom altemploma

4) Vár és Római Híd, ez utóbbi a világ összes római kori hídja közül a leghosszabb

Ezen kívül áll még egy vízvezeték-maradvány is, aminek a tövében piknikeznek a helyiek, de sötében igencsak jól állna neki egy kivilágítás.

Jobbra a színház, balra az amfiteátrum

A színház "színpada" rekonstruált szobrokkal, az eredetieket a helyi múzeumban őrzik

Lelátás a színház lelátójának legmagasabb karéjából

Az aréna

Fürdőmaradvány a hajdani Mars-szentély helyén épült ókeresztény házban

A híd (balra még hosszan folytatódik, átívelve a szigeten)

Maradványok a vár udvarán

A vízvezeték

12. Chinchón (tartomány: Kasztília - La Mancha, lakosok száma: 5 200 fő)

A gép visszaindulása előtt válaqszthattunk, hogy Madrdiban - ahol én már kétszer jártam - sétálunk vagy meglátogatunk még egy tepelülést. A bűbájos, La Mancha-i Chinchónt választottuk végül, ahol nyaranta a főtéren lelátót építenek és bikaviadalokat rendeznek. Nagyon finom, fakszni nélküli fogásokból álló ebédet költöttünk el az egyik ház tornácán. Az étterem egyébként elég híres lehet, s nemcsak azért mert a Michelin is ajánlja, hanem mert a hangulatos belső terem falán több fotón is látható a tulajdonos társaságában a királyi család és számataln- általam - Plácido Domingo kivételével - nem ismert spanyol ajkú híresség, torreádoroktól üzletemberekig.

A főtér magasabbról. A jobb felső sarokban a vár is látszik

A főtér messziről...

...és közelről

A szomszédos házban is étterem

A király valószínűleg itt szokott jóllakni

"Alulnézet"

Chinchón a vár felől

La Mancha-i táj Chinchón környékén, a távolban középen Madrid látszik

*****

Szeretném megköszönni útitársaim, Edit, Boglárka és Máté türelmét, segítségét és kedvességét, az út nélkülük is létrejött volna, csak sokkal-sokkal nehézkesebben és időigényesebben. ;-) Jelzem továbbá, hogy az előző és mostani posztban is használtam Wikipedia-információkat, de ez talán megbocsátható.

Tanácsom a kedves olvasóknak az, hogy ha nem akarnak turistás részre menni pihenni, és életre szóló kulturális élményt akarnak szerezni, akkor jöjjenek a húsvét előtti nagyhéten Extremadurába és nézzenek meg minél több körmenetet, mert nem fogják megunni. A spanyolok továbbra is teljesen leblokkolnak, hogy ha bármilyen idegen nyelven szól hozzájuk az ember, így nem árt kicsit készülni alapszavakkal, mert a nemzetközi kifejezéseknél is olyanná válik a tekintetük, mint a nagy fehér cápának. A nehézségek ellenére és a peches délutánunk-esténk ellenére minden pillanata remek volt az útnak, de a magyar viszonyok közé már a WizzAir fedélzetén, felszállás előtt megérkeztünk, mikor a stewardess rácsattant az egyik magyar tarka bunkóra: "Ezt a stílust hanyagoljuk uram! Ez nem egy BKV busz, hanem egy repülőgép."

Jamónnak a jamoneróban a helye! :-P