Már nem is emlékszem, hogy pontosan mikor merült fel, hogy Spanyolország Portugáliával határos tartományai közül pont Extremadurába utazzak (térkép innen).

Ha jól emlékszem, akkor talán valamelyik útra csalogató weboldalon láttam a Jerte völgyet a kivirágzott cseresznyefákkal és úgy döntöttem, hogy azt én is látni akarom. Ebben a völgyben ugyanis 1,2 - 1,5 millió (!) cseresznyefa virágzik, amikor annak ideje van, nyáron pedig 35-40 millió tonnát szüretelnek a fákról. Tavaly az ehhez kapcsolódó fesztivál április 1-jén kezdődött, idén korábbra, március 23-ára tették, így okkal tápláltuk azt a remény 3 útitársammal, hogy valóban páratlan élményben lesz részünk (kép innen):

Nos, nézzük akkor sorrendben a meglátogatott nagy- és kisvárosokat, valamint falvakat!

1. Salamanca (tartomány: Kasztília és León, lakosok száma: 144 000 fő)

"Madridtól mintegy 200 km-re nyugatra található. A város nem is egy, hanem rögtön két katedrálissal is büszkélkedhet, amelyek egymás mellett állnak. A régi, Szűz Máriának szentelt Catedral Vieja a román stílus jegyeit viseli, és a 12.században épült. A katedrálist sajnálták lebontani, ezért az új, nagyobb székesegyházat nem a helyére,hanem mellette építették fel. A Catedral Nueva késő gótika és a barokk stílusjegyeit hordozza. Az új katedrálist 1513-ban kezdték el építeni, de csak a 18. században fejezték be. A székesegyház egyik kapujának bélletén a kőnövények indái és levelei között egy űrhajós szobra lapul. Több spanyol- és angol nyelvű oldalon az űrhajóst úgy emlegetik, mint az időutazás egyik bizonyítékát. Mások idegen lények látogatásáról beszélnek és egy kőfaragóról, aki látta az UFÓ-t. Az összeesküvés elméletek hívei érdekes elméleteket állítottak fel, hogy kerülhetett oda a faragás és miért. Az igazság ennél sokkal egyszerűbb. A középkorban létezett egy hagyomány a kőfaragók között. Ha valamelyiküknek javítania kellett egy kollégája munkáját, hozzátett egy saját részletet. 1993-ban a salamancai ikerszékesegyházban rendezték az Ember Korszakai című kiállítássorozat egy részét. Ennek rendezvénysorozatnak az a célja, hogy a középkor emberét, gondolkodásmódját közelebb hozza hozzánk. A Puerta de Ramos kapuzat díszítése majdnem teljesen elpusztult az elmúlt ötszáz évben. A kiállítás kitűnő alkalom volt a kapu helyreállítására. A kőfaragó mester, Miguel Romero hű maradt az évszázados hagyományhoz és az újjáfaragott minták közé rejtett egy űrhajóst" - írja az erdekesvilag.hu. 

Nos, természetesen sort kerítettünk az űrhajósra (és a pár centire mellé faragott fagylaltozó démonra és az egyik egyetemi épület díszítését képező koponyán ücsörgő békára is), de a fő cél a nagypénteki húsvéti felvonulás megtekintése volt. Spanyolhonban a teljes nagyhéten, naponta akár többször is van felvonulás a városokban. Az egyes gyülekezetek/testvériségek be vannak osztva a nagyhét adott napjának adott órájára, ahol legtöbbször arcot takaró kámzsában (mely gyakran egyben csúcsos is), adott útvonalon vonulnak végig, többen közülük a vállukon  kegyszobrokat visznek. Fúvószenekari kísérettel, síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Szóval nagypéntek hajnali 5-kor indult az egyik ilyen menet, ahol 3 gyülekezet is felvonult, piros, zöld és fekete kámzsások, a menet elején lóháton ült három tag (akiket egy trágyaszedő bácsi kísért) és utána sok százan. Mi fél 6-kor csatlakoztunk be, de az egész 11-ig tartott, amikor már továbbmentünk a városból. És borzalmasan, de tényleg rettenetesen HIDEG volt, nagy szerencse, hogy télikabátot vittem és kesztyű is volt nálam. Felfoghatatlan, hogy egyes menetelők mezítláb nyomták végig ezt a 6 órát a hideg levegőben, a hideg köveken tipegve. 

Szóval az egyik állomáson végignéztük a vonulást, ami nagyon-nagyon tetszett, ebben a ruházaton kívül óriási szerepet játszott a kiváló zene is. Nem is egyházi dallamokat, hanem Star Wars-Indiana Jones-Zorro filmeznéket hallottunk volna. 

Három lovas a menet elején

Feketék

Az első szobor

Egyenruhások

A fekete menet vége

A következő szobor, kémlelő apácákkal

Piros csapat szemből

Piros csapat hátulról

A következő szobor ez a Pietá

A zöldek voltak a legtöbben

És ők is vittek keresztet

Újabb szobor, ezúttal a Szűzanyáé

Gyönyörű palást

Belépnek a katedrálisba

Kezd világosodni. A képen az Egyetemi Templom és a Kagylós Ház

Várják a fő téren a menetet

Megérkeztek

A városházán valamennyi testvériség zászlaja

A tér körüli utcák házai is szépek

A Kagylós Ház, jelenleg könyvtár

A katedrális egyik kapuja

A katedrális egyik szép részlete

Katedrális I.

Katedrális II.

Az űrhajós

A fagylaltozó démon

A királyrák

Egy vízköpő

Gótika

Itt kellett megkeresni a békát

Ott a béka!

Jobbra az egyetem főépülete

2. Granadilla (tartomány: Extremadura, völgy: Valle del Ambroz, lakosok száma: 0 fő)

"Granadillát a IX. században muzulmánok alapították, Granada néven. 1160-ban, II. Ferdinánd leóni király visszahódítja a térséget, és a település köré azonnal egy védelmező városfalat építtet, mivel a falu az ún. Vía de la Plata, vagyis az ókori kereskedők zarándokútján, de továbbra is kiemelkedő szereppel bíró Ezüst Úton feküdt. A falu nevét 1492-ben változtatják Granadillára, amikor a Katolikus Királyok visszafoglalják a móroktól a ma Granada néven ismert várost. Granadilla is áldozatul esett Franco diktátor vízreformjainak. Gabriel y Galán víztározó és duzzasztógát építési tervei lenyűgözőek voltak ugyan, de ezek szerint a gyönyörű, ódon várfallal körbevett település, és annak környéke teljesen víz alá került volna. A 9 évig tartó munkálatokat 1952-ben kezdték el, és csak az átadást megelőző évben, 1960. június 24-én jelenti be a kormány az egész település önkényes államosítását. A lakókat azonnali kiköltözésre szólítják fel, annak ellenére, hogy már tisztán látszott a mérnökök tévedése, ugyanis Granadilla mintegy félszigetként nyúlik be a víztározóba, amelynek vize azóta sem lepte el sosem ezt a kis falut" - írja a spanyolbanotthon.blog.hu. Ma tehát kihalt, sok-sok turistával. A házak nagyobb részének romos falai állnak csak, kisebb részükben gyerekeket táboroztatnak. Kicsiny erődjéből szép a kilátás a víztározóra és a szelíd extremadurai tájra.

Kilátás az erődből I.

Kilátás az erődből II.

Kilátás az erődből III:

Az erőd a falu egy pontjáról

Az elhagyott templom I.

Az elhagyott templom II.

A falu bikája (és tehenei)

Ezekről a narancsfákról szedtem is

A pusztulás bája

3. Hervás (tartomány: Extremadura, völgy: Valle del Ambroz, lakosok száma: 4 100 fő)

Ugyanebben a völgyben fekvő, magas dombra épült falucska 1969-ben lett műemlék hely, a szépen restaurált házak a XV. században itt élt zsidó közösség nyomát viselik magukon. Egy sétára kiváló a település. 

A falu. A zsidó negyed jobbra a dombtetőn

Utca

A templom a falu legmagasabb pontján

Úton az egyik völgyből a másikba

4. Jerte és Plasencia (tartomány: Extremadura, völgy: Valle de Jerte, lakosok száma: 1 200 fő, illetve 40 300 fő)

Mikor egyik völgyből ereszkedtünk le egy szép és másfél sávos hegyi úton a Jerte-völgybe, egyre gyanúsabbá vált, hogy nem jön össze a cseresznyevirágzásban való gyönyörködés. A 1,5 millió fának nyilván csak egy töredékét láttuk, de azok kvázi mind kopaszok voltak és az idő is elromlott. Teljesen lehangolódtunk. Van itt még egy szép látnivaló, a Pokol Szakadéka, ahol egy patak a kőmederbe mély gödröket vájt, ez oda-vissza 1-1 órás gyalogtúrát jelentett volna, ám ez sem jött össze, mert megijedtünk a felhőktől. Aztán a völgy legdélebbi pontjától pár kilométerre fekvő Plasencia felé menet tényleg eleredt az eső. Ezt a várost nem ajánlotta az útikönyv, de mivel így maradt rá időnk, benéztünk. Nem nagyon érte meg, szieszta volt, egy falat kenyeret sem kaptunk. Summa summarum: később (leghamarabb jövőre), a honlapokon fellelhető információkat kétellyel fogadva újra el kell menni a Jerte-völgybe.

Isten hozott!

Az erdősávig minden fa hófehér kellett volna legyen

Plásencia főtere

5. Valverde, Losar és Madrigal de la Vera (tartomány: Extremadura, völgy: Valle de la Vera)

Ez ismét egy másik völgy, amit azonban Kasztília-La Manchán keresztül, egy síkabb területről, a völgy vége felől közelítettünk meg. Első állomás: Madrigal, itt alig találtuk meg Airbnb-szállásunkat, ugyanis a telefont felvette egy hölgy, aki rám is csapta, aztán kikapcsolta a telefont. Remek! A ház fotói és egy hölgy arcképe volt csak meg, utca-házszám az Airbnb-n nincs, azt privát üzenetben adják meg. A spanyolul írt üzenetben nem adott az ilyenkor szokásos módon utca-házszámot a házigazda, hanem azt írta, hogy a faluközpontból hívjuk fel. Így is tettünk, de mivel rám csapta a telefont a kedves hang, elkezdtünk érdeklődni a környéken. Több autós is tudni vélte, melyik a telefonunk kijelzőjén látható ház (az erdőben, a patakkal párhuzamosan kóvályogtunk, ahol legalább egy tucat farm volt). Egyiknél sem jártunk sikerrel, végül sikerült lestoppoolni egy fiatal nőt, aki épp oda igyekezett (vagy családtag vagy tanítvány vagy barát lehetett), úgyhogy egy 60-as hippi (és hasonlóan hippi felesége - ő csapta le a telefont ijedtében, mert azt hitte, Indiából hívják - hadd ne fűzzek ehhez semmit) faházában sikerült töltenünk az éjszakát, ráadásul egy másik, középkorú családtag/tanítvány/barát éjfél körül, mikor megjöttünk, kétszer személyesen berontva, egyszer pedig a falon átdörömbölve követelt teljes csendet ("don't talk, illetve don't do noise" - kárálta nyelvtanilag rosszul ez az őrült bestia, miközben a suttogás és a tátogás között volt a hangerőnk, egy faház pedig sui generis recseg-ropog, há nem? há de!).

De mielőtt megismerkedhettünk őbolondságával, egy közeli, nagyobb  faluban, Losarban végre meleg ételhez jutottunk, helyi specialitásokhoz: húsos-paprikás morzsához, "burgonyafőzelékhez", valamint egy isteni kérges sajthoz, amelyet kenyérrel kell tunkolni, a neve Torta del Casar. Vacsora után pedig siettünk, hogy elérjünk egy országszerte híresen különleges felvonulást, a Los Empalaost. Ennek a kb. 500 lakosú falunak néhány férfija Krisztus passióját megidézve kötéllel kereszthez feszítteti magát, méghozzá szorosan (az orvosi kíséret is folyamatosan biztosított), a hátára pedig két kardot is erősít és így vonul. A faluközpontban a kocsmárostól értesültünk róla, hogy idén - talán a nem teljesen jó idő miatt - nem nagypéntek, hanem nagyszombat este lesz. Nem voltunk boldogok, úgyhogy pl. be kell érnünk és a kedves blogolvasóknak is be kell érnie ezzel a kiváló fekete-fehér képgalériával. 

Vacsoránk fénypontja: Torta del Casar

Úton Guadalupéba: kis pihenő a Tajo partján

Úton Guadalupéba: olajfák mindenhol

Úton Guadalupéba: sziklák

Gudalaupe madártávlatból

(folytatás a következő posztban)

Miután az igen hosszadalmas buszpályaudvari ellenőrzésen átestünk, rögtön egy kihívással kellett szemben találnunk magunkat: el kellett jutnunk a szállásunkhoz, ami központi helyen, a Kármel Piacnál volt. Végül nagy nehezen megtudtuk, hogy amolyan kaukázusi dezsavüként egy mikrobusszal tudunk bejutni, aminek a sofőrjéhez menet közben kellett a többi utason keresztül előre adnunk a viteldíjat. Nem kevés lepukkant környéken vezetett át az utunk. A nevezett Piac környékén azonban nagyon kellemes, engem Berlin Prenzlauer Bergjére (1. kép) emlékeztető utcákat találtunk, és már itt belebotlottunk abba az építészeti jelenségbe, amiért Tel-Avivot felvették az UNESCO világörökségi listájára: a Bauhaus-házakba (2. kép).

Ezt a stílust, amit nyugodtan nevezhetünk mozgalomnak is, itt Magyarországon, a gimi(k)ben nekünk elfelejtették a 20. század történelmével együtt tanítani, a rajzóra komolytalanságába meg nem fért bele. Röviden annyit óla, hogy 1) nekem nagyon tetszik, ez a legfontosabb :-), 2) A művészet és ipar, a művészet és technika közötti szakadékot kívánta áthidalni. Egyszerre küzdött a művészet eszméjének fenntartásáért és a művészet korszerű eszközeinek a megtalálásáért. A formaképzés problémáit új módszerrel közelítette meg, felismerte, hogy a formálás, az anyagok, alakítási módok, lehetőségek és a funkció, a rendeltetés követelményeinek megismeréséből, feltárásából fakad. (Köszönöm, Wikipédia!)

Más dolgok mellett ez a város híres még konyhaművészetéről, remek ételeiről, elsősorban a shakshukáról, ami tojással és kaliforniai paprikával megbolondított lecsó. De vannak itt diszkók és jó strandok is, kristálytiszta vízzel. 

Így miután elfoglaltuk kényelmes, de ár-érték arányát tekintve nem a legjobb Airbnb-szállásunkat, belevetettük magunkat a kulináriába. Tehettük, hiszen itt még voltak nyitva helyek a shabbat ellenére is, így például az Agadir nevű hamburgerező (3. kép), ahol a kiváló miniburgerek (húsos és vega változatban is kérhető, de ez Izraelben, a vegetáriánusok és vegánok paradicsomában persze nem meglepő) mellé szuper helyi sört ittunk, majd gyalog elindultunk az "óvárosba", Jaffába (4-5. kép). Érdekes egyébként, mert a város központja, a fontos középületek, szállodák, bulinegyedek, stb. nem Jaffa körül helyezkednek el, mint egy "normális" városban, hanem attól északra. Tehát mi először nyugatnak, aztán délnek kellett induljunk, hogy sétálhassunk ott. Ez meg is történt, nem túl nagy ez a városrész: egy keresztény monostor, egy zsinagóga és egy mecset is található itt. A tenger pedig morajlik. Tökéletes. 

***

Szombaton két dolgot lehetetlen volt tenni: kijutni vonattal a reptérre este (az első vonat, 20:40-kor indult), ezért 57 dollárért kellett online taxit rendelnünk, valamint elfogyasztani egy jó tel-avivi brunchot (ez bakancslistán volt, merthogy ez az egész napos reggeli fővárosa is), mert vagy zárva voltak az erre alkalmas helyek, vagy pedig előjegyzés alapján lehetett csak beülni a Rotschild Boulevardon és közvetlen környékén (6-9. kép), úgyhogy egy jó shakshukáért Jaffáig kellett menni. De ott is egészen kiváló volt (10. kép) ez a Budapesten általam igencsak gyakran fogyasztott, vaslábasban tálalt étek: kevéske hummuszt és salátát adtak mellé, az itallapról pedig a meleg cidert választottunk és nagyon nem bántuk meg. Nem volt szénsavas, de nagyon finom almaíze volt, s nem volt édes.

Jaffai és tengerparti barangolásunkat (11-15. kép) erős napsütésben, korzózó helyiek között folytattuk, többször megállva. Páran már fürödtek a minden bizonnyal hideg vízben.

Gyalog mentünk be (16-21. kép) sok széles utcán és a Rabin téren át a Szépművészeti Múzeumig (22-25. kép), amire sajnos kevés volt a másfél óra. Ide tehát majd vissza kell mennem egyszer, kétszer ennyi időt hagyva a művészetnek. Meglehetősen gazdag a képek gyűjteménye, a németalföldi festőktől Moholy-Nagy Lászlóig igazán változatos és időszakos kiállításnak is helyt ad, ezúttal egy posztmodern izraeli festőnőének.

Innen egyenesen a repülőtérre mentünk. A taxisunk a 3-as terminálhoz vitt, ahonnan negyed órát kellett buszoznunk az 1-es terminálhoz (úgy tűnt, mintha az ország másik felében lenne). Először is kikérdezés (én két kérdéssel megúsztam: mikor érkeztem az országba és hogyan jöttem ki a reptérre, másokat viszont alaposan meginterjúvoltak), aztán az útlevelünkre ragasztottak egy vonalkódot. Ezután biometrikus útlevél-ellenőrzés (felülethez fényképes oldalt odatart, kamerába belenéz, kilépő vízumlapocska nyomtat), aztán jöhet a szalag. Övet, értékeket, mobilt tálcára kipakol, szalagra fel, aztán egyszer csak fiatal őr jön, átterel cuccokkal együtt egy másik szalaghoz, aminek az elejéhez hosszú asztalok vannak tolva. Csomag és ruha asztalra tesz, várakozás. Őr jön, kipakoltat újra, csomag, fotóstáska, zsebek üresek kell legyenek. Nyeles vattakorongnak tudnám nevezni az eszközt, akivel MINDENT, amit maga előtt lát, alaposan áttörölget. Múlnak a percek. Végre abbahagyják. Egyébként egyáltalán nem bunkók, viszont határozottak. Végre tehetünk mindent a szalagra. Átjutunk. Nincs semmi idő duty free-zni, de ez nem baj, mert izraeli termékek közül csak bort lehet kapni. Svájci Toblerone meg skót whiskey, na az van dögivel. Érthetetlen. Szóval, már lehet is menni a repülőhöz. Útlevelet, beszállókártyát megnézik, vonalkódot lecsipogják. Megint buszozás, de most már csak röviden. Felszállunk, éjjel negyed 2-kor landolunk Ferihegyen. 

Összefoglalás. Izrael nem egy olyan hely, ahol tudnék élni. Nem egy olyan hely, ahová bármikor visszamennék, bár kétszer még biztosan vissza fogok, mert ez az 5 nap nyilván csak egy bemelegítés lehetett (viszont az elhatározás, hogy a januári szülinapomat meleg helyen ünnepeljem, idén is teljesült). Nem egy kifejezetten szép hely. Viszont az élő történelem és az organikusan kialakult, nem erőltetett sokszínűség miatt elmondhatom, hogy - eddig - a legkülönlegesebb hely, ahol jártam. Ezt leghátborzongatóbban a második jeruzsálemi esténken éreztem, mikor a zsidó negyedben való járkálás során az utunk akaratlanul is a Siratófalhoz vitt.

A téren katonák gyülekeznek valamilyen ünnepség (kitüntetések átadása? nem vártuk meg). Sok civil érkezik a térre, többek között egy 19-20 éves forma fiú, aki idős nagyszüleit kíséri. Jobb kezében nagymamája kezét fogja, balján pedig karabély lóg. Mellettünk két katona, szintén fegyverrel. Várakozunk, hogy mi lesz itt. A Siratófalnál, a háttérben folyik az imádkozás, jönnek mennek a kalapos vagy kipás férfiak, csakúgy mint a tőlük paravánnal elválasztott nők. És egyszer csak felhangzik a müezzin éneke, nagy hangszórókból, az al-Aksza mecset minaretjéből és Kelet-Jeruzsálemben a többi minaret kórusban-kánonban visszhangozza. A mellettünk álló kiskatonák pedig elővesznek egy pizzás dobozt és gépfegyverrel az oldalukon jóízűen falni kezdik a szeleteket.

***

Most jönne az, hogy felsoroljam, hogy miket kóstoltam ebben a híresen jó konyhájú országban, ehelyett azonban idemásolom ezt a linket, ahol 13 szuper étel van nevesítve. Ebből 6-ot próbáltam ki, a maradék 7 a következő látogatásra fog maradni: http://izraelinfo.com/2016/09/15/13-etel-amit-muszaj-megkostolnod-ha-izraelben-jarsz/ 

***

És akkor a végére egy kis mi mennyi:

KÖZLEKEDÉS:

Tel-Aviv reptér - Haifa vonat: 35,5 sékel

buszjegy Haifán belül: 5 sékel

Haifa - Názáret buszjegy: 16 sékel

Názáret - Afula buszjegy: 10 sékel

Afula - Jeruzsálem buszjegy: 34 sékel

jeruzsálemi villamosjegy: 6 sékel

buszjegy Tel-Avivon belül: 16 sékel 

taxi a reptérre: 114,5 sékel

EGYEBEK: 

dobozos kóla: 7,5 sékel

jégkása: 6 sékel

falafel pitában, buszpályaudvari büfésnél: 25 sékel

frissen facsart narancs/grépfrút/gránátalma leve, 3 deciliter: 10, 15 vagy 20 sékel (helyfüggő)

egyfogásos ebéd itallal: 70-80 sékel

Tower of David belépő: 40 sékel

Pater Noster belépő: 5 sékel

Szépművészeti Múzeum belépő: 50 sékel

Igazából amióta fapados jár Tel-Avivba és Eliatba, tervezgettem, hogy ellátogatok Izraelbe. Aztán pár ismerőstől hallottam, hogy mennyire jól érezte magát ott, úgyhogy idén októberben végül megszületett a döntés, hogy a 35. születésnapomat ott ünneplem. (A legelső terv az volt, hogy Eilatba repülök rögtön karácsony másnapján és a szilveszter éjszakát a gyertyákkal kivilágított Petra romvárosában töltöm, de ez nem jött össze, már csak a repülőjegy magas ára miatt sem.) A retúr repülőjegy 14 ezer Ft volt január közepére, az úticél Tel-Aviv, kísérőm pedig egy sokat utazó magyar-német szakot végzett fiatal hölgy volt, aki 2015 őszén már járt Izraelben, így volt némi helyismerete és már a repülőgépen türelemtréninget tartott nekem. Azt persze tudtam, hogy nem Svájcba megyek és máig előttem van az, amit a Popper Péter pszichológus szaktekintéllyel készített interjúkötetben idéz egyik jeruzsálemi tanártásától Popper: "Ez nem Nyugat. Ez egy nyugati mázzal leöntött Kelet." Az idézet nem biztos, hogy pontos, de kiindulópontként szolgált számomra. A repülőn szinte végig aludtam, talán egyszer ébredtem fel, és nem tudom, hogy pontosan mi felett repültünk el, de szép volt (1. kép).

***

Repülőgépünk kora reggel indult. Az időeltolódás 1 óra. Körülbelül 10 órakor szabadulunk a rettentő hosszú parkolási hely és terminálépület közti buszozás után. Tényleg, ennyit soha nem buszoztam még reptéren belül. okát nem is sejtem. A terminálban hosszú ellenőrzésre számítottam. Ehelyett azonban csak unott középkorú alkalmazottak ücsörögtek a kis kalitkájukban, útlevél átad, beszállókártya átad, leolvas. Belépő vízum kiad és E N N Y I. Már mehetünk is a vonathoz. Vasútvonalból igazán nincs sok az országban, de ez a vonal egyenesen Haifáig megy és mind a pálya, mind a szerelvény nyugatias. Kissé nehézkes persze a sok embernek az összesen két automatánál jegyet vennie. Kis bénázás a vonaton, a Google térkép szerint a Názáretbe induló busz Haifa_Központ állomásáról indul. Igen, de Haifa-Központ ezen a vasútvonalon csak az egyik a 4 haifai megálló közül, méghozzá a 2., és mivel héberül mondja csak be a megállókat, elbambulunk és túlmegyünk rajta, a 3.-nál szállunk le. Visszaszállunk az ellenkező irányból jövő vonatra. Ekkor utastársaink között, akiktől segítséget kérünk, kisebb vita alakul ki, hogy mikor is kellett volna leszállnunk. Végül visszamegyünk az 1.-re, ahol egy helyi busz végállomásáig megyünk, ami a helyi Népligetnek (2. kép) tűnik.

Építkezés zajlik, a hely nem éppen kulturált. Kilépünk a buszmegálló területéről, de vissza már csak teljes csomagátvizsgálás után engednek... Kinyomozzuk a helyes buszt, felszállunk, az úton pedig elképesztő dugóba kerülünk. Végül majdnem délután 5 lesz, mire megérkezünk Názáretbe, ahol szerencsére nem kell sokat gyalogolni óvárosi szállásunkig, mivel a leszállás az óváros szélén történik, egyből megpillantjuk a fő nevezetességet, amiért jöttünk: az Angyali Üdvözlet Templomát.

Szállásunk (3. kép) tulajdonosa francia, nagy örömmel veszi tudomásul, hogy magyarok vagyunk. Elmondása szerint Izrael egyik legnagyobb hegedűművészének felesége szintén magyar, s a házaspár itt él a városban. Hostelünk elég jól felszerelt, de este van, és jó hideg. A szobában nincs fűtés, viszont életemben először alszom ágymelegítő palackkal, ami egy egyszerűen nagyszerű találmány. De villanyoltás előtt még hátra van egy rendes étkezés, amiből nem jutott ki aznap és egy nagy séta, amit a Bazilikában kezdünk. 

A templom (4-8. kép) olasz ferencesek kezdeményezésére épült azon a helyen, ahol "az Úr angyala köszönté Máriát", elődje egy 1730-ban épült kis templom, amit 1955-ben lebontottak. Ezt a templomot 1969-ben szentelték fel. A szintkülönbség miatt a főbejárata az altemplomba nyílik, ahonnan lépcső vezet fel a templomba. Egységes stílusú, kevés ólomüveg-ablakkal és sok-sok, a világ minden tájáról érkezett Mária+kisded ábrázolással van diszítve. Ezek az ábrázolások kisebb méretben a templomudvar falának belső oldalán is folytatódnak. A magyar kép az oltártól jobbra található. Épp kínai mise volt, mikor benn voltunk. 

A templom 6-kor zár, egy kis időnk maradt a mellette lévő (falon belüli) az egykori ácsműhely helyén épült Szent József-templomra (9-10. kép) egy francia zarándokcsoport társaságában.  

Ezután belekóstoltunk a csodálatos izraeli konyhába ("rakott" padlizsán és savanykás articsóka volt a menü, Taybeh palesztin sörrel), aztán átvágtunk a városon, találkoztunk egy vörös csillagos óriás karácsonyfával (11. kép) az ortodox templom előtt és rengeteg lépcsőn keresztül feljutottunk a Tizenéves Jézus Bazilikához, ami a mellette lévő iskolával együtt zárva volt és körbe volt kerítve. A kilátás (12. kép) a nem túl combos közvilágítás miatt nem volt olyan, mint amire számítottan, persze az Angyali Üdvözlet Templomát a nagy kupolája miatt azért nagyon jól ki lehetett venni.

***

Másnap megnéztük a Názáreti Nemzetközi Mária Központot, ami egy jó kilátópont (13-14. kép), közvetlenül a Templom mellett, az ortodox Angyali Üdvözlet Bazilikát (innen ered az a forrás, ami több ezer éve ellátja a várost vízzel - ez Mária kútja, s az ortodoxok úgy tartják, hogy az angyal itt jelent meg először), valamint az anglikán egyház templomát. Egy remek étteremben ebédeltünk, ezúttal vegetáriánus fogásokat, amit kiváló Goldstar sörrel öblítettünk le. 

Ezután elindultunk ahhoz a buszmegállóhoz, ahonnan sejtésünk szerint indult a busz Afulába, ahol át kellett szállnunk Jeruzsálembe tartó buszunkra. Nos, a saját városukat nem ismerő, ám segítőkész helyiek teljesen összezavartak minket. A mi buszunk a 356-os lett volna, de senki sem tudta, hogy pontosan mikor jön (a rome2rio oldal szerint óránként járt - még csak véletlenül sem bukkant fel, 331-es busz például 15 percenként jött). Aztán egy értelmesebb helyi lány, aki szintén erre a buszra várt, elmondta, hogy az alkalmazás, ami a telefonján van (helyi BKK Futár) szerint vagy 15 perc múlva jön, vagy ha nem, elmegyünk egy másik megállóba egy másik busszal, a 23-assal és majd ott felszállunk a 355-ösre, ami szintén Afulába megy. Nos, az utóbbi verzió érvényesült. Tömegközlekedési eszközre elég rég vártam ennyit, igazi várunk-várunk-nincs tájékoztatás érzésem volt, teljesen otthon éreztem magam... A dühítőbb persze az volt, hogy emiatt időt vesztettünk az esti jeruzsálemi városnézésből.

Afula egy rettentő jellegtelen izraeli város, és amúgy nem is akartunk sokat sétálni ott, viszonylag hamar volt csatlakozásunk. Útközben ránk is sötétedett. Az út elég hosszú volt, tekintve, hogy bár sehol nem áll meg a járat a célállomásig, meg kell kerülnie egész Ciszjordániát. Sötétben érkeztünk meg tehát a jeruzsálemi, általam sokkal igényesebbnek hitt (értsd: ha valamire lehet használni a dehonesztáló HODÁLY kifejezést, akkor erre biztosan) buszpályaudvar forgatagába, ahol azonnal felszálltunk az 1-es villamosra és a Damascus Gate megállónál szálltunk le. A hostelünk ugyanis, melynek bejáratához egy zöldségesen kellett átvágni, a fallal teljesen körülvett Óváros egyik kapujánál, a Damaszkuszi-kapunál volt:

Ez a térkép nemcsak azért jó, mert nincs telezsúfolva a megszámlálhatatlan utcával, sikátorral és lépcsővel, hanem mert látszik, hogy az óváros 4 jól elkülönülő részből áll és ha a Damaszkuszi-kapun megyünk be, akkor jobbra fordulva a keresztény negyedben találjuk magunkat, ha viszont egyenesen vagy kissé balra, akkor a muszlim negyedben. Mi - miután elfoglaltuk szerény szállásunkat a Palm Hostelben (dupla ágy, saját fürdőszoba, reggeli nélkül) - bementünk az unott katonák által őrzött Damaszkuszi-kapun (15. kép) és egyenesen haladtunk, majd a muszlim és zsidó negyed közti főutcán egyenesen a Siratófalhoz (16. kép) mentünk. A térre egy ellenőrző kapun keresztül lehet bejutni, egyébként készültségnek nem volt jele, nyugodtan sétálgatott mindenki, és az imádkozók sem voltak egyébként túl sokan. Hátborzongató, "nahát, tényleg azon a helyen vagyok, amit a tévében annyiszor láttam"-érzésem volt. Mivel elég későre járt, egy kacskaringósabb sétával, főként a keresztény negyeden keresztül visszamentünk a szállásra, a lényegi városnézést másnapra hagyva.

***

A lényegi városnézés a hosszú alvás miatt szokásaim ellenére elég későn kezdődött, méghozzá a Szent Sír Bazilikában (16. kép), ahol az egyéni turisták kisebbségben vannak, annál több viszont a turistacsoport és a zarándok. Ez a Via Dolorosa végpontja is, a templomon belül vannak a 10-14. stáció. Nézzük sorban: 10. stáció: Jézust megfosztják ruháitól és epével itatják - ezt a templom bejáratánál, ami egyébként az ortodox egyház gondozásában áll és belső arculata is ennek megfelelő, egy nagy kőlap jelzi, ahol a zarándokok olajjal átitatott kendőikkel végigtörlik a követ. 11. stáció: Jézust rászegezik a keresztre  - a kőlaptól jobbra felfelé vezető lépcsőn egy kápolnába jutunk, melyben először egy római katolikus mellékoltár található, ennek helyén volt ez a stáció, 12. stáció: Jézus meghal a kereszten - az ortodox főoltár helyén, 13. stáció: Jézus testét leveszik a keresztrõl, s Anyja ölébe fektetik - az ortodox főoltár mellett álló Mária-szobor helyén. 14. stáció: Jézust sírba teszik -  visszatérve a "földszintre", és a kőlapnál balra fordulva találjuk az aediculumot (17. kép), egy sötét kamrát, ami Krisztus sírját jelöli, hosszú sor áll előtte, pópák felügyelik e bejutást és két kis kamrája van: az elsőben a sír zárkövének egy darabját őrzik, a másodikban pedig a sír állítólagos helye van. Itt természetesen nem fotóztam.

Ezután kikeveredve kissé az óvárosi forgatagból, a Háztetőpromenádon (18-19. kép) való járkálás után (egy kis szemét, sok gányolás, rendezetlenség, remek kilátással a muszlim suq tetején, az óváros kellős város közepén) a Jaffai-kapuhoz mentünk. Itt állt hajdanán Heródes palotája. Hivatalos neve Dávid tornya (20-21. kép) vagy Citadella (pedig Dávidhoz semmi köze), ma a Jeruzsálemi Történeti Múzeum otthona. A vár falában lévő kamrákban vannak az egyes történelmi korszakokat bemutató információs táblák, néhány eredeti tárggyal vagy másolatokkal.

A korszakok a következők: a késő bronzkorban, i.e. 1400 körül említik először Jeruzsálemet, aztán elég sok dolog történt:

Vaskor (i.e. 1200-539): i.e. 1000-ben Dávid király elfoglalja és a Zsidó Királyság fővárosává teszi, i.e. 960-ban Salamon király felépíti az Első Templomot, i.e. 721-ben az asszírok elfoglalják Szamáriát, a lakosok Jeruzsálembe menekülne és a város nyugati irányba terjeszkedik, i.e. 701-ben Szennaherib asszír király ostromolja a várost, i.e. 586-ban a babiloniak elpusztítják a várost és lerombolják az Első Templomot (ennek maradványa a Siratófal).

Perzsa időszak (i.e. 539-322): i.e. 539-ben Nagy Kürosz meghódítja a Babiloni Birodalmat, i.e. 516-ban visszaengedi a zsidókat a városba, megépül a Második Templom, i.e. 445 és 425 között Nehemiás próféta visszaépítteti a városfalakat, a város keleti irányba terjeszkedik.

Hellenizmus kora (i.e. 332-141): i.e. 332-en Nagy Sándor meghódítja Júdeát és a várost, ami egészen 141-ig a Ptolemaidák, majd a Szeleukidák uralma alatt áll.

Hasmoneus kor (i.e. 141-37), ekkor ismét a nyugati dombokon terjeszkedik a város, aztán i.e. 63-ban Pompeius meghódítja és római uralom alá kerül, ezután Heródes bábállama következik i.e. 37 és i.u. 30 között, ekkor átalakítják a Második Templomot, megszületik, térít, gyógyít, meghal és feltámad Jézus, aztán a rómaiak "bekeményítenek" és 70-ben lerombolják a második templomot is, majd római városként épül újjá.

Bizánci kor (324-638) következik, ekkor épül meg 335-ben a Szent Sír Bazilika, 614-ben perzsák hódítják meg, akiket a bizánciaknak 629-ben sikerül kiűzniük. 

Első Muszlim Kor (638-1009): Omár kalifa elfoglalja a várost 638-ban, 661 és 750 között az Umajjád dinasztia uralma alatt van, ekkor épül meg 691-ben a Sziklamecset. 750 és 974 között az Abasszida dinasztia uralkodik.

Keresztes kor (1099-1187) után 1187-ben Szaladdin foglalja vissza a muszlimoknak a keresztes lovagoktól, akik később két nagyon rövid időre tudják visszafoglalni a várost, az Ajjubida-dinasztiát követően 1250-ben kezdődik az igencsak gyászos Mameluk-kor, amikor is meredeken esik a város lakosságszáma, 1517-ben aztán az ottomán hadsereg elfoglalja, és Nagy Szulejmán újjáépíti a falakat. A törökök 1917-ig uralják a helyzetet, amikor a britek, Allenby tábornok vezetésével 1917-ben felszabadítják. A ma ismert problémák zöme ekkor kezdődik, pontosabban ekkortól tör felszínre. 1948-ban alakul meg Izrael Állam, ekkor felosztják a várost a zsidók és a jordánok, aztán 1967-ben a híres hatnapos háborúban Izrael elfoglalja az óvárost, ami Nyugat-Jeruzsálemmel együtt azóta is Izrael, míg Kelet-Jeruzsálem Ciszjordánia része. A Templom-hegy (a Sziklamecset és az Al-Aksza mecset helye) speciális státuszt élvez, az izraeli arabok szabadon mehetnek imádkozni, a ciszjordániaiak pedig néhol enyhébb, néhol szigorúbb szabályok szerint, turisták pedig útlevéllel látogathatják (mi ezt most kihagytuk).

Mint a vörössel kiemelt események mutatják: a három világvallás oly régen él egymással párhuzamosan itt, ami kétségtelenül a világ egyik legkülönlegesebb helyévé teszi ezt a települést.

A Citadellában persze nem csak a történelemmel ismerkedtünk, hanem a jó időnek köszönhetően anak tornyából szuper kilátás nyílt a városra (22-23. kép), és nem csak az Óváros egyes épületeire, hanem körben az Olajfák hegyét és körben minden mást is, ami fontos (Dávid király Szálló, YMCA, Rockefeller Központ, Városháza, Egyetem, stb.)

Az újvárosba csak egy leves és egy saláta erejéig ugrottunk ki (legközelebb lesz majd Knesszet, Yad Vashem, stb.), és - immár sötétedéskor - a Cion-kapun át visszamentünk a falak közé, a zsidó negyedbe. Itt nagyon sok zsinagóga van (szinte) egymás mellett, de ez a látképen nem látszik, mert mind kisebb társasház méretűek, egyet kivéve (24. kép).

Ez a legszellősebb negyed is: a muszlim negyed suq-jának nyomasztó hangulata (fedett, labirintusszerű sikátorok, ahol bármikor lehetne horrorfilmet forgatni), a keresztény negyed ám fedetlen, mediterrán (a máltai/dél-olasz, stb. kisvárosokéhoz hasonló) sikátorai után itt nagyobb terek, szélesebb, korzószerű utcák vannak. Este már nem sokan kószáltak az utcákon, de az üzletek még nyitva voltak. Egy pékségben ropogós, cukormázas csörögefánkhoz jutottam. Remek csemege. 

***

Péntek: továbbra is a keresztény emlékekre koncentráltunk, irány tehát a Via Dolorosán keresztül az Oroszlános kapu, a túlsó oldalán az Olajfák hegyével (25. kép).

Taxisok ajánlgatják a fuvart a hegytetőre, mondván, hosszú az út gyalog, de nem hiszünk nekik és jól tesszük, nem fáradunk el, míg felérünk. A panoráma (26-27. kép) remek, a tévéből jól ismert. Ereszkedünk tehát lefelé, a 4 fontos keresztény templom közül kettőbe megyünk be. Az egyikért fizetni kell: ez a francia Pater Noster (28-31. kép) templom és az ahhoz csatlakozó falak. 160 nyelven, köztük olyanokon, amikről még soha nem hallottam, mint például a kannada (sic!) olvasható itt a Miatyánk. A kert nem nagy, de kellemes és művelt. 

A hegy lábánál Minden Nemzetek Temploma (32-34. kép), a Getsemane-kert (35-36. kép) mellé épült, csodálatos ferences rendi templom, a fő oltármozaik, ami Krisztus agóniáját ábrázolja, Magyarország adománya. (A mellékoltár-mozaikok pedig két nagyon katolikus országé: Írországé és Lengyelországé.) Az oltár előtt egy nagyobb, szakrális kőlap. A kis kertben olívák, kapuján a jeruzsálemi kereszt, melyet minden felekezet elfogad (az 5 stigma: a nagy kereszt Krisztusnak a római katona lándzsahegye által ejtett sebe, a négy kicsi pedig a szögek nyoma). 

Visszatérünk az Óvárosba, hogy végigjárjuk a keresztút többi állomását is, ezeket bronz korongok jelölik. 1. stáció: Jézust halálra ítélik; 2. stáció: Jézus a keresztet vállára veszi; 3. stáció: Jézus először esik el a kereszttel; 4. stáció: Jézus Szent Anyjával találkozik;  5.  stáció: Cirenei Simon segíti Jézusnak vinni a keresztet (37. kép) ; 6. stáció: Veronika kendőt nyújt Jézusnak; 7. stáció: Jézus másodszor esik el a kereszttel (38. kép);  8. stáció: Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat; 9. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszttel.  E 9. stáció helyén most egy kopt templom áll, ahonnan egy lépcső egy ciszternába vezet, amit a bizánci korban fedeztek fel és innen biztosították a szomszédos Szent Sír Bazilika vízellátását.

És ezzel zárult a jeruzsélemi tartózkodásunk, kivillamosoztunk a buszpályaudvarra és felültünk a Tel-Avivba induló utolsó buszra. Délután 4 órakor. Igen, aznap az volt az utolsó, egyébként kényelmes és wifivel felszerelt busz, mert beköszöntött a shabbat, amiből másnap támadt egy kis bonyodalom, de erről majd a következő részben.

És akkor még két kép a végére:

39. kép: A Szent Sír Bazilika Dávid tornyából:

40. kép: A Sziklamecset és az ortodox Mária Magdolna templom Dávid tornyából:

Egy nagyon kellemes meglepetés nem nagyon túlbonyolított ételekkel a Várban, a Jamie's Italiannel szemben. Karácsonyi vacsoránkat költöttük el itt többen és minden étel remek volt, a teljesség igénye nélkül pár fotó:

Marhatatár

Sütőtökkrémleves

Borjúkrémleves

Bárány

Csirkepaprikás

Malac

Kacsamáj

Somlói galuska

Császármorzsa

Facebook

bankkártya: igen

SZÉP kártya: nem

Értékelés 1-től 5-ig terjedő skálán.

2017. őszi félévében 13-szor jártam színházban. 11 új darabot láttam, 1-1-et pedig másodszor, illetve harmadszor néztem meg. A havi 4 színház tehát kissé lecsökkent. Ezen kívül még részt vettem a TÁP Színház két performanszán is, amit viszont nem sorolnék be a színielőadások közé.

1) Csehov: Ivanov

játszotta: a szombathelyi Weöres Sándor Színház a Tháliában

rendezte: Lukáts Andor

értékelés: 4 pont, alapvetően nincs nagy gond vele, de játszott, hogy a színészek technikából játszanak

2) Benkó-Fábián: Holdkő

játszotta: a K2 Társulat a Szkénében

rendezte: Benkó Bence és Fábián Péter

értékelés: 3,5 pont, kísérletezés '56 témájának közelebb hozásával, azonban mintha túl sokat markolna egyszerre és a kényelmetlen székek is nehezítik a műélvezetet

3) Parti-Nagy: ÁtriumKlorid

játszotta: Bíró Kriszta és Hevér Gábor az Átriumban

rendezte: Néder Panni

értékelés: 3 pont, nem tudtak lekötni a férfi-nő kapcsolatot fókuszba állító jelenetek, pedig jók a színészek, többször is majdnem elaludtam

4) Ibsen: Peer Gynt

játszotta a Stúdió K társulata a Stúdió K-ban, a Dreher pincerendszerben, a Dreher-villában, szabadtéren és a Bakáts téri templom altemplomában

rendezte: Hegymegi Máté

értékelés:  5 pont, 4,5 óra, 1 szünettel, utazás busszal Kőbányára a Dreher romantikusan félelmetes pincerendszerében, ahol Peer Gynt keresi önmagát - briliáns előadás, szívesen nézném meg majd újra

fotó: Slezak Zsuzsi

5) Pintér: Tündöklő középszer

játszotta: Pintér Béla és Társulata az Átriumban

rendezte: Pintér Béla

értékelés: 5 pont, egy kevésbé összetett, de számomra igencsak szórakoztató, rímekben elmesélt történet a szakmai-emberi féltékenységről

6) Shakespeare: IV. Henrik

játszotta: az Örkény Színház társulata az Örkényben

rendezte: Mácsai Pál

értékelés: 4 pont, Nagy Zsolt kolosszális alakítása ellenére a darabtól nagyobb katarzist, mélyebb drámát vártam

7) Pintér: A Sehova kapuja

játszotta: Pintér Béla és Társulata az Átriumban

rendezte: Pintér Béla

értékelés: 5 pont, egy kevésbé összetett, de számomra igencsak szórakoztató történet a vallási fanatizmusról

8) Vajdai: Korrup Schőn

játszotta: a TÁP Színház társulata és barátaik a Jurányiban

rendezte: Vajdai Vilmos

értékelés: 5 pont, újranéztem, sok humorral, mégis húsba vágóan beszél a korrupció témájáról

9) Gogol: Háztűznéző

játszotta: a Katona József színház társulata a Katonában

rendezte: Ascher Tamás

értékelés: 4,5 pont, nem vállaltak vele sokat, de nagyon igényesen szórakoztat

10) Grass: Bádogdob

játszotta: a Katona József színház társulata a Katona Kamrában

rendezte: Hegymegi Máté

értékelés: 5 pont, szerintem a Peer Gynttel együtt H. M. rajongójává tett

11) Szerb: Utas és holdvilág

játszotta: a TÁP Színház társulata és barátaik a Trafóban

rendezte: Vajdai Vilmos

értékelés: 5 pont egy kis csillaggal, minden elemében fenomenális, 5 órás playback-színház, 2 szünettel

fotó: Toldy Miklós

Az Azerbajdzsánt követő hétvégén Hollandiában voltam látogatóban. Az első két programpont a gasztronómiához kapcsolódott. Először a Brazuca nevű kávézóban, a De Pijp negyedben fogyasztottam el (pontos cím: Ferdinand Bolstraat 113) egy isteni kávét. Valójában ez már a második Brazuca a városban, ugyanis két helyen is van. Mikor végeztünk itt vendéglátómmal, akkor vettem észre a fekete táblás itallapon, hogy a finom brazil trópusi gyümölcs, az acaí levét is megkóstolhattam volna, szóval legközelebb ez fog sor kerülni.

Ezután egy páratlan gasztronómiai élmény következett: Ron Gastrobar Oriental a belvárosban (pontos cím: Kerkstraat 23). Ki is ez a Ron Blaauw? Egy 1967-es születésű séf, aki Ouderkerk aan de Amstel nevű városkában saját magáról elnevezett éttermét 1999-ben nyitotta meg, majd 2004-ben és '05-ben 1 Michelin-csillaggal díjazta a szakma, '06-ban pedig megkapta a másodikat. '11-ben átköltöztette a helyet Amszterdamba, majd '13-ban bezárta és a helyén megnyitotta a Ron's Gastrobart, a stresszmentesség-könnyedség jegyében. Azóta pedig még 3 hasonlót: a Paris-t, az Indonesia-t és az Orientalt, utóbbiban ebédeltünk egy kuponnak hála holland viszonylatban nagyon olcsón.

Az étlapon dim sumokon, azaz ázsiai tapasokon kívül kacsaételek vannak (kacsaleves, kacsahússal töltött batyu, kacsahússal töltött tavaszi tekercs, kacsasonkás saláta, kacsás sült rizs, wokban sült kacsa, ötfűszeres kacsamell), emellett kiváló borlap (magyar tétel: bátaapáti Tűzkő kékfrankos!),  koktélok, teák és Tsingtao sör.

Szóval akkor nézzük, hogy a yim chánk (azaz a dim sum ebédünk) milyen dim sumokból állt. Néhány íz egyszerűáen csak finom, de volt 4 olyan "fogás", aminél eldobtam a hajam (csillaggal jelölöm), mert soha ilyen egyszerre finom és meglepő ízeket nem éreztem. Zsenialitás!!! (Az egyes idegenül hangzó nevek a batyuk különféle fajtáját jelölik.)

(üdvözlőfalat: rákszirmok)

Jiaozi csirkével és rákkal

Rákos ha kau repülőhal-ikrával

Bun marhával és libamájjal

Wagyu marhás sieuw mai csontvelővel*

Párolt hal

Fűszeres csirkesaláta*

Ron híres oldalasa*

Ropogós marha wonton

Kacsás tavaszi tekercs

Wokban sült citromos csirke*

Sült nudli kacsával

(búcsúdesszert: mini vaníliafagylalt)

Nézzük mindezt képekben:

Ezután Concertgebouw, egy kívül-belül csodaszép palota, egy kölni kamarazenekarral és egy orosz szopránnal és egy még soha nem látott holland (?) specialitással: a 65 éves átlagéletkorú közönség álló ovációjával és a 3 ráadás alatt a ruhatárba ki-, majd onnan visszajövéssel. Nekem már régi vágyam volt itt hangversenyt hallgatni, örültem, hogy teljesült. A jegy természetesen nem volt olcsó, 40 euró volt, de abszolút megérte.

Egy séta után ismét kuponozás: Muiden következett. Egy kisváros, várral, csatornával és egy bájos étteremmel. Sajnos az arrabbiata szószos kagylóról, amit előételnek választottam, nincs képem, a finom sztékről és a csokis-vaníliafagyis képviselőfánkról viszont van. Mindhárom fogáshoz bort is kaptunk, és kuponnal biza piszok olcsó volt.

Vasárnap: irány Kinderdijk! Régóta rajta volt a listámon, sikerült eljutnom ide két hevesebb zápor között, egy pillanatra a nap is kisütött. A szélmalomrendszer a világörökség része. 

Szintén régi terv volt a rotterdami Boijmans van Beuningen Múzeum, ami egy magángyűjteményből alakult át és bővült fontos múzeummá, a legkülönbözőbb műtárgyakkal a kerámiáktól a kortárs festményekig. 

És egy rövid múzeumi ebéd után sajnos már indulni is kellett a reptérre. Folytatás a tervek szerint februárban vagy márciusban. 

-----------------------------------

A holland hétvégét követő második hétvégén szombaton a húgommal találkoztam Glasgow-ban (jelenleg a skót felföldön dolgozik), ami egy meglehetősen rideg és hangulattalan város. Azért azt szeretem, hogy ezekben a kajás láncokban, amik minden csomópontnál ott vannak (többféle ázsiai, többféle olasz, szendvicsbárok, stb.) elég jót lehet enni, és nem is annyira horror áron. Egy japán láncot, a NipponKitchent választottuk és jót ettünk, bár jó képeim nincsenek erről. Glasgow karácsonyi hangulatban volt, van egy kisebb vidámpark a György téren.

London következett ezután. A vasárnap a hosszú utazás után (szép havas táj északon, egyre unalmasabb táj egyre délebbre) (láncos)burgerfogyasztás mellett a baráti beszélgetésé és a Temze-parti sétáé volt (végre, a 3. látogatásom alkalmából eljutottam a Tower Bridge-ig és át is mentem rajta). A hétfő pedig a Szent Pál katedrálisban, a National Gallery-ben (annak viszont csak időhiány miatt a modern részében), a (láncos)thai étteremben és a St Martin in the Fields templomban telt. Utóbbiban hétfőn (is) ingyenes koncert van, ezúttal egy angol rézfúvós kvartett lépett fel, nagy sikerrel. Fényképezni nem lehetett, ezt díjaztam. London Luton repterén először jártam, hát tényleg elég borzalmas, szó se róla. A tranzitjában az emberek kvázi a földön ülnek.

---------------------------------------

December 2. hétvégéjén Riegersburgan, Graz mellett jártam a Zotter csokoládégyárban. A készítés folyamata a május svájci csokigyárlátogatás után már nem volt nagyon új, azon túl, hogy megismerkedtem a KONCSOLÁS fogalmával.

Megszámlálhatatlanul sokféle ízben gyártanak itt fair trade csokit, ahová a kakaóbabot 8 országból hozzák. Van kecsketejestől a rózsaszirmos licsi ízűn át a 100%-os kakaótartalmúig tényleg minden, egyszerűen lehetetlen választani. (Végül egy gin tonicos, egy pina coladás és egy tequila-citromos táblát hoztam magammal.) Ezen kívül cukorkát és nugátokat is gyártanak, szintén fantasztikus ízekben. Rengeteg kóstolóterem van, akakaóbabtól a kész táblákig az egész folyamatot végig lehet kóstolni. A végére annyira eltelít a sok finom édes íz, hogy a kijárathoz kockára vágott savanyú uborkát tettek ki, hogy visszaálljon az ember normális szájíze. :-) Egyébként hatalmas a gyár, az egész "túra" filmvetítéssel kezdődik a színházteremben. Magyar-horvát-szlovén turistatömegek hömpölyögnek, az viszont hiba, hogy negyed óránként indítanak útnak egy csoportot, mert erősen torlódik a sok ember. Mi 2 héttel érkezésünk előtt alig kaptunk már jegyet. 

Riegersburgban van egy festői szilaszirten álló vár is, ami szezonon kívül sajnos zárva van, de távolról is elég mesés.

Grazban egy volt osztálytársammal találkoztam, aki az egyetem alatt kiköltözött ebbe a városba végleg, majd a nagyon szépen feldíszitett sétálóutcán át felmentünk a várba siklóval (ingyenes volt aznap) és lejöttünk lifttel. Fentről nagyon hangulatos volt a város, de az nekem fura volt, hogy az emblematikus középületek, így az óratorony sem voltak kivilágítva. 

Vasárnap pedig Bad Blumauba mentünk a Hundertwasser által tervezett fürdőbe welnesselni. 

Ott tartottam tehát, hogy pénteken kirándulni mentünk a szálloda saját bérelt sofőrjével, saját minibuszával, ahol elég kényelmesen elfértem. A kirándulás kettőnknek 160 manatba került, nem volt tehát olcsó, de ez Baku, én számítottam is rá, hogy nem lesz minden olyan jó áron, mint vidéken. Jó sokat kellett kifelé mennünk a városból, hogy elérjünk első megállónkhoz, Ateshgah-hoz, ami egy kőfallal körülvett zoroasztriánus szentély. De kik is azok a zoroasztriánusok? Én sem tudnám jobban leírni a sztorijukat és a szentélyt, mint a Fotelkalandor blog kiváló szerzője, ezen a linken érdemes elolvasni tehát, tényleg nem hosszú, ám annál érdekesebb.

Szintén az előző linken ír a szerző következő megállónkról: Yanar Dag, az égő hegy. Azerbajdzsán a tűz országa, és itt bizony unos-untalan tör fel az olaj és a gáz, utóbbi gázáramlásba az '50-es években egy gondatlan munkás egy égő cigarettát dobott. A hegy azóta is ég. Igaz, csak 3 méteren, ami aztán tényleg nem egy nagy szám, de az azeriek turistalátványosságot csináltak belőle. Kötelező látnivaló, de ami ezután következett, az volt az igazi.

Gobusztán városában, amit Qobustannak írnak a helyiek és Bakutól 1 órányira délre található a Kaszpi-tenger partján, semmi látnivaló nincs, azonban nem messze tőle a tájban sziklás "tanúhegyek" magasodnak, s itt bizony az őskorban emberek éltek, akik sziklarajzokat hagytak maguk után. Csak az 1930-as években kezdett ezzel foglalkozni egy professzor, mára pedig a terület világörökségi helyszín, remek kis múzeummal az egyik hegy lábánál és tanösvénnyel a hegyen. Milyen fura, hogy májusban pont akkor mentem Kantábriába, ami a barlangrajzok egyik paradicsoma, mikor a barlangok épp zárva voltak, de pár hónappal később mintegy "bepótolhattam" az élményt! Itt végre találkoztunk turistákkal, ám a java részük azeri iskoláscsoport volt, pedig a látványosság tényleg figyelemre méltó, a kilátás a tengerre pedig egész jó. Infrastruktúra nem nagyon épült rá a dologra, de ez nem is baj annyira.

Bejelentettük sofőrünknek, hogy mi biza, akármennyire is nem tartalmazza ez a túra ezt, el akarunk menni a sárvulkánokhoz. Nem vártam ettől sokat, mégis a legcsodásabb élményem ez lett. Szólt valakinek, aki egy ponton átvett minket egy felturbózott Zsiguliba és elvitt egy másik közeli hegy lábához. Itt a 1,5 és 3 méter között váltakozó sárvulkánok mindegyike más-más "show"-t csinált: kluttyogott az egyik, bugyogott a másik, eresztette a gázt a harmadik, fröcskölt a negyedik így, az ötödik úgy, bugyborékolt a hatodik, stb., stb. Nem nagyon akartuk ott hagyni ezt a bámulatos helyet. A nemgeológus olvasóknak mondom, hogy nem egy kénes-bűzös-forró jelenséget kell elképzelni, itt a kamrában meggyűlő homok vízzel keveredik és a szén-dioxid nyomja ki a felszínre a kürtőn át, a sár tehát hideg.

És lassan szárad, ezért nagyon kell vigyázni: ha repedt a terület, attól az még friss sár. Na így mentem én vissza a szállodába zokniban... Mutatom a takarítást is:

Szombat: elindultunk felfedezni Bakut. A belvárosban (Iseri Seher) a metróból kiszállva rögtön a tengerpartra siettünk, ahol hosszú és nagyon rendezett, tiszta, parkos sétány húzódik, sok-sok posztos rendőrrel, mert fő a közbiztonság. Ez nem irónia, tényleg maximális a biztonságérzeted, nem méreget senki, nincs tolvajlás, ahogy egyébként koldulás, tarhálás, hajléktalanság sem. Biciklit béreltünk, hogy ne kelljen elgyalogolni a világ legnagyobb zászlajáig. Nos, a talapzatot megtaláltuk, de zászló régóta nincs már rajta...

Mellette áll viszont a Kristálycsarnok, ahol a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivált rendezték és bár nem lehet látogatni, nagyon jó fotókat lehet készíteni mellőle a város partmenti részéről ideértve a Lángtornyokat is. Ez három egyforma felhőkarcoló, szándékosan építették őket Baku szimbolikus épületeinek. Egy magasabb részén állnak a városnak és messziről láthatóak, este pedig fényjátékot űznek (víz, tűz, zászló, nemzeti színek, hirdetések a motívumok).

Baku belvárosa egyébként patyolattiszta, megtervezett, közlekedésileg persze kaotikus, de hangulata tbiliszivel ellentétben szerintem egyáltalán nincs. Ami remek viszont és nagyon ajánlom, az a Szőnyegmúzeum. Nagyrészt 19-20. századi gyűjteménnyel büszkélkedhet egy szőnyeg alakú épületben, de a színek és minták olyan páratlan kombinációját mutatja be, hogy nehéz kiszakadni belőle. 

Este leszálltunk az egyik külvárosi metróállomásnál a metróról, hogy megnézzük a Heydar Aliyevről (ki másról?) elnevezett Művészeti Centrum épületét, amit a nagy iraki építésznő, a nemrég elhunyt Zaha Hadid tervezett. Ez a fehérség és ezek a formák engem teljesen lenyűgöztek és mindenképpen vissza akartam térni másnap nappali fényben is. (És egyébként vissza is tértem, amint a képeken is létható.)

De szombat este még várt ránk egy 70 perces kaland: az utolsó buszunk is elment a metróállomásunkról, ezért muszáj volt taxit fogni. Azt hittük, hogy fiatal aranyfogú (ez divat itt) taxisunk tudja a dolgát, ám nagyon hamar kiderült, hogy fogalma sincs, hogy merre járunk, hiába mutogattuk a Google Mapsből kifényképezett utcánkat és azon belül hotelünk pontos helyét. Kiszállt, megkérdezte egy kollégáját. Visszaszállt, és mentünk VALAHOVÁ: Közben magyarázta, hogy nézzünk ki az ablakon és szóljunk, ha ismerős a környék. Egyre inkább kétségbe estünk. Az egyik kietlen sugárút mellett kiszállt újra egy másik taxishoz. Fogalmuk sem volt semmiről. Bementünk a helyi kocsmába. Útitársam telefonján meg akartuk mutatni a pontos útvonalat. A wifi-kód nem volt jó. Kétszer is újra próbálta a tulaj. Aztán nagy nehezen sikerült jón kódot beütni. Kézzel-lábbal-kevert nyelven elmagyaráztuk az útvonalat, többször is megmutattuk, Alighogy visszaszálltunk, azonnal eltévedtünk... Egy tök ismeretlen környéken ifjú barátunk újra kiszállt, hogy megkérdezzen pár éltesebb férfit, mégis merre van az arra. Ezután egy nagy kerülővel bár, de végre a szállás környékére vezető útra sikerült tévedni végre, és ezután már csak kétszer kellett kiszállnia érdeklődni, hogy hol találja az utcánkat. A metrótól 10 perc lett volna alapesetben az út, ezt sikerült meghétszerezni ezzel a szegény ostoba sofőrrel, aki szerintem csak elkötötte az apja autóját... Cseresznye a torta habján, hogy a szállodában a füstjelzőnk eleme merülőben volt és hatalmasakat csipogott. Az apartman másik szobájában kellett aludnunk, aztán kértem reggel, hogy cseréljék ki.

Vasárnap ismét a városban voltunk, szőnyeget vettünk, bejártuk a sikátoros részeket, ahol beleakadtunk kerámia- és szőnyegszövő műhelybe egyaránt, ismét megnéztük a Lángtornyok szín- és fényjátékát, stb.

Mire visszamentünk a szállásra, ezúttal a buszt nem lekésve, nos, a csipogás még mindig folyt. Feldúltan kértem számon a fiatal recepcióst, aki csak annyit mondott, hogy a szerelő vasárnap nem dolgozik. Fogtam, kitéptem, elemet kivettem, visszatettem, rohadjatok meg. Reggel korán kivittek a reptérre ingyen és jöttünk haza, negyed 11-kor már a Széchenyi téri irodában voltam és dolgoztam.

A szőnyegekről annyit csak, hogy csúnyával egyszerűen képtelenség találkozni, kézzel készített gyönyörű darab az összes. Én két kisebb, ágyról lelépő típusú szőnyegnek nem tudtam ellenállni és kiadtam értük a 2x40 manatot. Majdani lakásom ékességei lesznek. Bakuba egyébként is csak szőnyegért mennék vissza. Tbiliszi egy nagyon romantikus-hangulatos város, sokkal jobb, mint Baku. A vidéki Azerbajdzsán viszont jobban megfogott, mint a grúz vidék. Hozzáteszem, Grúziában több a látnivaló, és a túlnyomó részében még nem jártam, így ezek a gondolatok teljesen szubjektívek természetesen, de az biztos, hogy mindkét ország érdemes a felfedezésre és legalább nem is gyűlölik egymást a népek. Terveim szerint a következő kaukázusi túrán kombinálom a kettőt, Grúzia felől megyek át Azerbajdzsánba, esetleg fordítva, Örményország annyira most nem érdekel. Irán viszont annál inkább, csak azért az alapos szervezést igényel, legfőképpen egy helyi embert, aki körbevezet az országban. Iránról fantasztikus jó dolgokat lehet hallani egyébként, a perzsák több ezer éves kultúrája pedig nagyon csábító.

A WizzAir repül egyébként Kazahsztánba is, méghozzá a fővárosba, Asztanába,. A bökkenő, hogy a Föld egyik legnagyobb országáról van szó, így a távolságok hatalmasak és a természeti látnivalók rettentő messze esnek Asztanától. Így ha már fapados, egy izraeli vagy marokkói utazást most esélyesebbnek látok.

(A fotók egy része Dr. Molnár Ildikó útitársam munkája, amit ezúton is szívből köszönök neki.)

Néhány alapinfó, mielőtt elkezded olvasni:

terület: 86,6 ezer négyzetkilométer

lakosság: 10,0 millió, ebből a fővárosban 2,1 millióan laknak

pénznem: 1 manat = 100 kepek = 155 magyar forint

egy főre jutó GDP: 3877 amerikai dollár

termékenységi ráta: kb. 2,3

A lelkes blograjongók (vannak ilyenek? lóf*szt) talán rögtön értik a címet, hiszen pontosan a tavalyi "őszi szünet" végén 3 napot Grúziában töltöttem (itt és itt lehet elolvasni, ha valaki szeretné), aminek 3. napja a Kazbegi régió igencsak fáradságos felfedezéséről szólt  egy piros mikrobusz hátsó ülésébe préselődve, kilátás nélkül, rossz levegőben, rossz idegenvezetéssel. A táj akkor nagyon szép volt, bár ősz volt, és a sárgásbarna szín meghatározó volt a tájban, a hegyek pedig meglehetősen kopárak voltak, csak a nagyobb havas részeken megcsillanó napfény (igen, ez giccses, de ez volt, na) tudta előcsalogatni belőlem a folyamatosan kattintgató kicijápánturisztát.

Szóval: a Kaukázus másfelől. Azerbajdzsán felől. Az odautazás gondolata májusban fogalmazódik meg bennem. 80 ezer a retúr repjegy. Jó, akkor nem megyek. Augusztusban újra ránézek a WizzAir oldalán: 32 ezer. Azonnal megveszem, útitársam, aki tavaly Grúziában is velem volt, szintén. Közösen intéztük a vízumot (vízumdíj: 7 ezer, ügyintézés az 1000út Utazási irodában: 7,5 ezer). Elektronikus vízum van. Benyújtod az adatlapot és 8 napon belül (esetünkben: 20 óra múlva!) kapsz egy e-mailt, amihez pdf formában van csatolva a vonalkódos vízum. Kinyomtatod. A bakui reptéren a határőr leolvassa és máris benn vagy az országban. A szabály: csak annyi napot írj rá a kérelemre, amennyit tényleg az országban vagy, ne többet (ez azért könnyen teljesíthető) és ha ez 10 napot elér, akkor a bevándorlási hivatalban jelentkezned kell. Na de azért ide a nyugati turisták nem szoktak 10 napra menni.

És igen: a Kaukázus máshogy. Autóval, meg-megállva, kényelmesen, éjjel nagyokat aludva, pihenősebben, s mégiscsak 3 nap helyett 7 nap alatt. Kezdődik egy nagyon kora hétfő reggeli érkezéssel Baku repterére. Kényelmes busz a belvárosba a Május 28-a térre. Feltűnő a 2x4 sávos sugárút mellett a korábban már blogokon olvasott módszer: a szocreál blokklakások elé épített díszes kőhomlokzat, de ezen kívül más is: a gondozott pázsit, a teljes szemétmentesség az út szélén és az elválasztósávban, valamint Baku óriási kiterjedése, zsúfoltsága, dzsumbujszerűsége. Kiszállás után a metróállomáson érdeklődve nem kapunk útbaigazítást a távolsági buszok indulási helyéről a rendőröktől, akik szép számmal vannak, a metró területére csomagátvizsgálás nélkül nem lehet belépni. Végül egy igencsak csinos, láthatóan irodista munkába igyekvő fiatal hölgy szólít meg minket és lesz segítségünkre: pár szó angolul, pár oroszul, némi próbálkozás az azerivel. Ez jellemző szinte végig aztán a 7 napban a helyi lakosokkal folytatott kommunikációnkra, de félreértés szerencsére sosem adódik.

Veszünk metrójegyet (Tbiliszihez hasonló kártyás-feltöltős-lecsipogós rendszer). Lekísér a peronra. Három szerelvény is befut, egyikre se férünk fel a reggeli csúcs miatt, így aztán azt tanácsolja, fogjunk taxit. A metróban dezsurnaja és fényképezési tilalom, mint Tbilisziben, egyébként pedig tisztaság és rendezettség. 7 manatért taxit fog nekünk, kedvesen búcsúzkodik, meg is öleli útitársnőmet, el vagyunk olvadva, még most is el lennénk veszve, ha ő nem bukkan fel tűsarkújában a semmiből. :-) A szótlan taxis a "helyi Népligetbe" visz minket, ami nincs közel egyáltalán, megkeresi velünk a távolsági buszt, ami Sekibe visz, a Kaukázus azon völgyének központjába, mely Grúziával határos. A viteldíj a 300 kilométeres útra 7 manat, a busz kissé rozzant, sok nénike ül rajta, végig megy az azeri táncdal jó hangosan, videóról (nem nézem a remek énekeseket a remek outfitekben, próbálok pihenni). Egy pihenővel 5 és fél óra az utunk. Az út egy szakaszon izgalmas, akkor még nem tudom, hogy a gobusztáni dombok között vezet, aztán elég unalmas lesz, a tájat csak néha színezi egy Heydar Aliyev-plakát. Igen, a jelenlegi diktátor Ilham édesapjának, a már elhunyt, a függetlenség utáni első elnök Heydarnak van kultusza az országban: kevéske szobor, ám sokkal több idézet újságokban, köztereken, s rengeteg plakát mindenféle felirat nélkül, krokodilmosollyal, az állam zászlajával a háttérben.  

Gobusztáni dombok a busz ablakából

Sekiben egy kedves taxis lélekvesztő Ladájával érkezik és toppan elénk. Elfogadjuk invitálását, rögtön szálláshelyünkre visz, a Panorama Guest House-ba, ami korrekt szállásnak bizonyul, saját fürdőszobánk és elegendő reggelink van mindhárom reggel.

Vulgar és a város a verandánkról

A taxist Vulgarnak hívják, a már említett kevert nyelven beszélünk vele. 40 manatért megmutatja a város nevezetességeit: a káni palotát, ami 95%-ban eredeti középkori épület, fantasztikus díszítéssel, sajnos azonban csak kívülről szabad fényképezni, bámulatos szobáit fényképről készül fényképen tudom csak megmutatni. Aztán megnézünk pár kézművest a várban, a helytörténeti múzeumot, amit nekünk kellett a mobilunk zseblámpájával bevilágítanunk, mert áramszünet volt, majd a karavánszerájt.

A kánok palotája

Magyarázom Vulgarnak, hogy hogyan fényképezze a palotát

A karavánszeráj udvara

Utána helyi szőnyeggyár bemutatótermében ámuldozás, aztán a közeli faluban az albán templom megnézése, gyakorlatilag patakmederben haladva fel és le a meredek falusi utcákon. Nagy-Albánia Azerbajdzsán kora középkori neve. Ez pedig a muszlim hódítás előtti időkből fennmaradt keresztény templom, tökéletesen felújítva. Iszlám fanatizmusnak nyoma sincs tehát, sőt, a vallási tolerancia államilag garantált.

A templom a kaukázusi szürkületben

Sekibe visszafelé menet kisebb kitérőt teszünk a Marxal nevű 5 csillagos szállodába, amely a hegyekre és a folyómederre néz. Vulgart minden recepciós ismeri, bemehetünk a diszkón és a mozitermen kívül mindenhová. A szálloda a diktátor feleségéé, törzsközönsége arab üzletemberekből és helyi oligarchákból áll, és meglepően ízléses. Vendége éppen alig van. Vicces, hogy wellness részlege, mely többféle szaunából és különféle pihenőszobákból áll, no meg a medencéből persze, mindössze 70 manat egy teljes hónapra. 

Pompázatos lámpa és visszafogott színek a Marxal recepcióján

A Marxal wellnessrészlegének borostyán-túltengéssel "terhelt" pihenőszobája

Végül vacsorázni is eljutunk, Vulgar ajánlja a régió specialitását, a piti nevű ételt. Ez egy bárány erőleves. Én nem választom, útitársam, nem tudva, hogy ez bizony bárányból készül, kikéri. Kenyérdarabokat szórunk a tányérba, ráhintünk szumákot (igencsak kellemes, savanykás, bordó színű fűszer, rendes magyar neve cserszömörce), aztán ráöntjük a levest és kanállal elfogyasztjuk. Miután ezzel megvagyunk, a korsóban maradt főtt húst a vele főtt csicseriborsóval tányérra szedjük, széttörjük a villával és elfogyasztjuk. A Lonely Planet szerint delicious, én nem próbáltam ki, bárányt csak akkor eszem, ha nincs más. Itt volt görög saláta, jó kenyér, végül tehát nem maradtam éhen. A levesem egy hideg joghurtleves volt, azt viszont sajnos a korianderzöldje miatt nem voltam hajlandó megenni, sajnos ezt a megosztó fűszert nem viselem el. 

Piti

Kedden Vulgar elvisz minket a piacra, itt végre alaposan meg tudjuk figyelni az azeri embereket. Nőket nem nagyon látunk az utcán, a fiatalok között ritka a kendős, idősebbek hordják inkább. A férfiak többségében jól borotváltak, ritkán viselnek szakállt, még ritkábban bajuszt, dzsekijük szinte mindig fekete, nadrágjuk vasalt és szintén sötét színű. A rendezett külső a legszegényebbeknél is megfigyelhető. A piac székely szülővárosomét idézi, de annál sokkalta nagyobb és minden, de minden kapható, a ruházattól a játékokig.

Magok és fűszerek a piacon, előtérben a bordó színű a szumák, a régió kedvelt fűszere

Fura, hogy október legvégén van még paradicsom és szeder, veszünk is mindkettőből, isteni zamatuk van! Nevetséges áron jutunk hozzájuk, 1,50 manat egy kiló belőlük. Gránátalma, ami itt a nemzeti gyümölcs, rogyásig van, 0,80 manatba kerül egy kiló átszámítva, bordók a magok, semmi fanyarság, győzzük venni és pucolni, majd enni a tiszta vitaminforrást. Ismét ehetek mirtuszdiót, ami egy zölddió formájú, körte állagú és kiwi ízű finomság, legutóbb Grúziában is kóstolhattam. Ezután Vulgar elvisz a házába, felesége teát főz nekünk, süteményt hoz, baklavaszerű édességet és szamócalekvárt. Tinédzser lánya a zeneiskolából toppan be, majd a rettentően elhangolt zongorán minikoncertet ad nekünk, lelkesen tapsolunk. Elindulunk a hegyekbe.

Tévé, eperlekvár, pianínó, puha szőnyeg, alma, édességek és tea Vulgar házában

Először Qax-ban (ejtsd: kah) állunk meg, a régi karavánszerájt nézzük meg, ami az utolsó négyzetcentiméterig fel van újítva.

Nyugalom a qaxi karavánszeráj főutcáján

Aztán a helyi művelődési ház előtti gasztronómiai bemutatót, a régió minden ételét kínálják. Belehallgatunk a táncdalkoncertbe is, a teremben csendben ül a közönség, a falon a diktátorok portréi.

A hölgynek elég képzett hangja volt, balra a falon Heydar Aliyev

Következő megállónk Ulu, ahol igencsak romantikus képbe csöppenünk: egy régi kőhíd ível át a folyómedren, háttérben a szebbnél szebb hegyoldalakkal. Feltűnően sok a kő, a folyó magasról hozott hordaléka. Nyáron a széles meder a hóolvadás miatt színültig tele van, most alig folyik a víz.

Vulgar a festő ecsetjére kívánkozó híddal és a folyóval, ami ebben az évszakban patakká zsugorodik

De a hegyek látványa elképesztő. Rengeteg szín, bármerre nézünk, csak a természet szépsége az, amit látunk, a tájba nem rondít bele semmi. Persze vannak az itteni oligarcháknak is röhejes dolgai, belebotlunk egy luxusszállodába, ami rettentő giccses, erődítményszerű építmény, műállatokkal. Röhögve fotózkodunk.

Ki ne akarna teve- és lószobrok között vakációzni?

Végül - miután egy közbenső faluban kívülről megnézünk egy egyelőre még felújítatlan kora újkori mecsetet és a kertjében álló türbéket - megérkezünk az utolsó állomásra, Ilisuba. Nyáron hemzsegnek itt az autók, hogy felvigyenek a vízeséshez, most alig sikerült találni a faluban egyet. De Vulgarnak persze sikerül. Átülünk egy Nivába és felmegyünk a vízesés alá. Épp lenyugvóban a nap, a látvány csodaszép. Víz alig jön, hiszen nem abban a szezonban vagyunk, amikor zúdulni szokott.

A környező hegyek a vízesés felől

De így is jól érezzük magunkat és várjuk a vacsorát. Útközben Vulgar alaposan kikérdez, hogy akkor pontosan milyen húsfélét eszünk mi, a sertést mondjuk ki neki legtöbbször. És igen, itt a síita iszlám ország eme hátsó udvarában addig kérdezősködik, míg egyszercsak egy családi ház melléképületének egyik szobájában találjuk magunkat. Kiderül, hogy az 5 szobából álló, teljesen dísztelen melléképület egy grúz étterem, ahol a tulaj főz. 26 manatért olyan vacsorát kapunk 3-an sertéssülttel a főszerepben, hogy alig írunk felállni. S ennek nem a finom házi vodka az oka. (Igen, a jó vodka nem ízetlen!) Az asztalon sűrű joghurt, újhagyma, paradicsom, uborka, adzsika ("grúz ajvár"), jóféle friss kenyér, sajt, savanyúságok. Azeri slágereket hallgatva zúzunk az éjszakában hazafelé lélekvesztő Ladácskánkban.

Életem egyik legfinomabb és legolcsóbb lakomája volt, mondjuk éhes is voltam...

Szerdán ismét Vulgar jön értünk, a bazárban újabb gyümölcsöket veszünk. Kedden Grúzia felé indultunk Sekiből, most Baku felé: szépséges tájon át irány Xalxal (ejtsd: hálhál), egyfajta szabadidőközpont, ahol egy vízesés bukik le egy mesterséges tóba, ami színültig van aranyhalakkal. Rengeteg kis étkezőasztal körben, de persze egy arab családon kívül csak mi vagyunk ott, holtszezonban. Végre tudunk viszont frissen facsart gránátalmalevet inni. Vulgar elképedve nézi, hogy a tegnapi kirándulás árának negyedét képesek vagyunk odaadni 2x1,5 deci piros löttyért.

A kihalt Xalxal, az egyik tavacska közepén medveszoborral

A nedű nem hazudtolja meg magát, minden kortyot hangos sóhajokkal kísérünk. Kisüt a nap, megérkezünk a régi Qabalába (ejtsd: gábálá). Időszámításunk kezdetén és röviddel utána az itt élő népek egymás után 3 várost is építettek pár kilométeren belül. Az UNESCO világörökségi helyszínt folyamatosan tárják fel, komoly régészeti munka folyik ma is, amit találtak, az pedig meglehetősen gazdag leletegyüttes. Az ásatás körbejárható, a kincsek egy modern múzeumban vannak kiállítva, ahol sajnos nem lehet fényképezni. A kilátás a hegyekre mesés.

A régi Qabala lakóépületeinek maradványai

Ezután napunk záróakkordjaként Qabalába érünk, az azeriek sícentrumába, az egyik felvonóval, a holt szezonban az egyetlen működővel felmegyünk körülnézni, és be is ülünk a felvonó tetejénél lévő étterembe enni egy sült csirkemellet. Vulgar eközben a felvonó aljánál elalszik a fűtött autóban és mikor 2 óra múlva visszaérünk hozzá, rettentő fejgörcsre panaszkodik. Útitársam egy Algoflex Fortéval segíti ki és mire Seki határába érünk, hogy 1 manatért mindhárman elfogyasszunk egy kanna teát, már mosolyog és kutya baja sincs. 

Napnyugta Qabalában

Csütörtök nem volt egy könnyű nap: nem volt hely a távolsági buszon, Vulgar hiába foglalt nekünk. Taxis cimboránk és mi is fájó szívvel búcsúzkodunk, egy egészen remek embert ismertünk meg benne, akihez érdemes majd visszatérni, nélküle biztosan nem alakult volna ilyen jól a kaukázusi kalandtúránk. Egy 60 év körüli barátja egy régi Mercedes-szel (a kevés koreai/japán autón kívül csak Ladák és Mercedesek vannak az országban), a hátsó ülésen mellettem két huszonéves fiatalemberrel vállalta, hogy bevisz Bakuba. Az út felénél meghívott teázni is, és egy durrdefektet leszámítva egész jól utaztunk. Az idő jó volt és nem azon az unalmas sík tájon mentünk át, mint idefelé a busszal, hanem Qabala és Ismayilli felé. (Ismayillitől nem messze van a legszebb azeri hegyi falu, Lahic, mely a következő azeri túrám fontos része lesz.) 4 és fél órát tartott az út, majd a bakui "Népligetben" a taxist komoly feladvány elé állítottuk: meg kellett találnia a szállodánkat. Ez a mini hotel a külvárosban volt és naivan azt hittük hogy GPS-szel, esetleg Google Maps-szel, urambocsá részletes várostérképpel nagyon könnyű lesz megtalálni. Nos, a taxisunk 3-szor is kiszállt a kollégáitól érdeklődni, s így eléggé elhúzódott - már csak a nagy délutáni dugó miatt is - az érkezésünk, de utólag azt kell mondanom, hogy ő ügyesen megoldotta. Volt, aki nem, de erről majd a következő posztban. Útitársamat akut magyarországi ügyei eléggé lefoglalták, így városnézésre már nem vállalkoztunk aznap, ez egy ilyen utazós és mérgelődős nap volt. Kényelmes időkeretünk maradt pénteken Baku környékének felfedezésére, mert úgy döntöttünk, hogy ezzel kezdünk és szombat-.vasárnap megyünk csak be a városba.

A Sekiből Qax felé vezető út...

Fantasztikus szombatot tölthettünk el nemrég a Somlói Juhfark Ünnepen, melyről részletesen nem akarok külön posztban beszámolni, a lényeg, hogy a Tornai Pincészetben 26 juhfarkot kóstolhattunk a 27-ből, mind somlói termelőktől és egyik finomabb volt, mint a másik! (Végül a 27.-et is sikerült megkóstolni másnap a Spiegelberg Pincében, mert Spiegelberg úr előző este igencsak gyorsan lelépett és a borát nem hagyta ott.) A szombatba a következők fértek bele: érkezés Somlószőlősre egy csodálatos szállásra, a Somlói Sellő vendégházba, aztán Kreinbacher étterem, dűlőtúra bornibusszal (traktor vontatta zárt utánfutó fapados ülőhelyekkel) a déli oldalon, kóstolás, ameddig bírtuk. Vasárna jártunk Bándon (hagyományos csárdaétteremben, fotók nem készültek), Herenden, Veszprémben és a litéri Árpád-kori templomban.

Tehát a fantasztikus Kreinbacher a fantasztikus, málnacukor aromájú rozépezsgőjével:

És az ételek, amiket fogyasztottam a dicséretesen rövid étlapról:

A pincér épp a paradicsom consommémat tölti a levesbetétre, a háttérben egy céklaleves

Paradicsom consommé fürjtojással

Pulled pork (tépett disznó) hamburger batátacsipsszel (mennyei, szaftos sertéshús!!!)

Csokoládéhab mangókrémmel és liofilizált málnával

Augusztus utolsó hétvégéje címszavakban: péntek este Bécsből night jettel Bologna, kora reggel ébredés ott, majd séta, városnézés: templomok, az egyetem régi boncterme és Stabat Mater terme, kávézás a Terziben, fagylaltozás a Stefinóban (kurkumás, wasabis és teafaolajos áfonya ízek), aztán vonattal tovább Ferrarába: városnézés, pihenés a parkban, vacsora (tökkrémmel töltött ravioliféleség, raguval leöntve), elvegyülés a városi forgatagban az utcazenei fesztivál alkalmából, majd vonattal irány Ausztria, reggel ébredés Bruck am der Murban, onnan grazi átszállással Köflach, wellness... A hétvége ismétlésért kiált (Bologna-Modena-Parma és Verona-Mantova), nem kétséges. Íme pár kép:

BOLOGNA

FERRARA

KÖFLACH