Ott tartottam tehát, hogy pénteken kirándulni mentünk a szálloda saját bérelt sofőrjével, saját minibuszával, ahol elég kényelmesen elfértem. A kirándulás kettőnknek 160 manatba került, nem volt tehát olcsó, de ez Baku, én számítottam is rá, hogy nem lesz minden olyan jó áron, mint vidéken. Jó sokat kellett kifelé mennünk a városból, hogy elérjünk első megállónkhoz, Ateshgah-hoz, ami egy kőfallal körülvett zoroasztriánus szentély. De kik is azok a zoroasztriánusok? Én sem tudnám jobban leírni a sztorijukat és a szentélyt, mint a Fotelkalandor blog kiváló szerzője, ezen a linken érdemes elolvasni tehát, tényleg nem hosszú, ám annál érdekesebb.

Szintén az előző linken ír a szerző következő megállónkról: Yanar Dag, az égő hegy. Azerbajdzsán a tűz országa, és itt bizony unos-untalan tör fel az olaj és a gáz, utóbbi gázáramlásba az '50-es években egy gondatlan munkás egy égő cigarettát dobott. A hegy azóta is ég. Igaz, csak 3 méteren, ami aztán tényleg nem egy nagy szám, de az azeriek turistalátványosságot csináltak belőle. Kötelező látnivaló, de ami ezután következett, az volt az igazi.

Gobusztán városában, amit Qobustannak írnak a helyiek és Bakutól 1 órányira délre található a Kaszpi-tenger partján, semmi látnivaló nincs, azonban nem messze tőle a tájban sziklás "tanúhegyek" magasodnak, s itt bizony az őskorban emberek éltek, akik sziklarajzokat hagytak maguk után. Csak az 1930-as években kezdett ezzel foglalkozni egy professzor, mára pedig a terület világörökségi helyszín, remek kis múzeummal az egyik hegy lábánál és tanösvénnyel a hegyen. Milyen fura, hogy májusban pont akkor mentem Kantábriába, ami a barlangrajzok egyik paradicsoma, mikor a barlangok épp zárva voltak, de pár hónappal később mintegy "bepótolhattam" az élményt! Itt végre találkoztunk turistákkal, ám a java részük azeri iskoláscsoport volt, pedig a látványosság tényleg figyelemre méltó, a kilátás a tengerre pedig egész jó. Infrastruktúra nem nagyon épült rá a dologra, de ez nem is baj annyira.

Bejelentettük sofőrünknek, hogy mi biza, akármennyire is nem tartalmazza ez a túra ezt, el akarunk menni a sárvulkánokhoz. Nem vártam ettől sokat, mégis a legcsodásabb élményem ez lett. Szólt valakinek, aki egy ponton átvett minket egy felturbózott Zsiguliba és elvitt egy másik közeli hegy lábához. Itt a 1,5 és 3 méter között váltakozó sárvulkánok mindegyike más-más "show"-t csinált: kluttyogott az egyik, bugyogott a másik, eresztette a gázt a harmadik, fröcskölt a negyedik így, az ötödik úgy, bugyborékolt a hatodik, stb., stb. Nem nagyon akartuk ott hagyni ezt a bámulatos helyet. A nemgeológus olvasóknak mondom, hogy nem egy kénes-bűzös-forró jelenséget kell elképzelni, itt a kamrában meggyűlő homok vízzel keveredik és a szén-dioxid nyomja ki a felszínre a kürtőn át, a sár tehát hideg.

És lassan szárad, ezért nagyon kell vigyázni: ha repedt a terület, attól az még friss sár. Na így mentem én vissza a szállodába zokniban... Mutatom a takarítást is:

Szombat: elindultunk felfedezni Bakut. A belvárosban (Iseri Seher) a metróból kiszállva rögtön a tengerpartra siettünk, ahol hosszú és nagyon rendezett, tiszta, parkos sétány húzódik, sok-sok posztos rendőrrel, mert fő a közbiztonság. Ez nem irónia, tényleg maximális a biztonságérzeted, nem méreget senki, nincs tolvajlás, ahogy egyébként koldulás, tarhálás, hajléktalanság sem. Biciklit béreltünk, hogy ne kelljen elgyalogolni a világ legnagyobb zászlajáig. Nos, a talapzatot megtaláltuk, de zászló régóta nincs már rajta...

Mellette áll viszont a Kristálycsarnok, ahol a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivált rendezték és bár nem lehet látogatni, nagyon jó fotókat lehet készíteni mellőle a város partmenti részéről ideértve a Lángtornyokat is. Ez három egyforma felhőkarcoló, szándékosan építették őket Baku szimbolikus épületeinek. Egy magasabb részén állnak a városnak és messziről láthatóak, este pedig fényjátékot űznek (víz, tűz, zászló, nemzeti színek, hirdetések a motívumok).

Baku belvárosa egyébként patyolattiszta, megtervezett, közlekedésileg persze kaotikus, de hangulata tbiliszivel ellentétben szerintem egyáltalán nincs. Ami remek viszont és nagyon ajánlom, az a Szőnyegmúzeum. Nagyrészt 19-20. századi gyűjteménnyel büszkélkedhet egy szőnyeg alakú épületben, de a színek és minták olyan páratlan kombinációját mutatja be, hogy nehéz kiszakadni belőle. 

Este leszálltunk az egyik külvárosi metróállomásnál a metróról, hogy megnézzük a Heydar Aliyevről (ki másról?) elnevezett Művészeti Centrum épületét, amit a nagy iraki építésznő, a nemrég elhunyt Zaha Hadid tervezett. Ez a fehérség és ezek a formák engem teljesen lenyűgöztek és mindenképpen vissza akartam térni másnap nappali fényben is. (És egyébként vissza is tértem, amint a képeken is létható.)

De szombat este még várt ránk egy 70 perces kaland: az utolsó buszunk is elment a metróállomásunkról, ezért muszáj volt taxit fogni. Azt hittük, hogy fiatal aranyfogú (ez divat itt) taxisunk tudja a dolgát, ám nagyon hamar kiderült, hogy fogalma sincs, hogy merre járunk, hiába mutogattuk a Google Mapsből kifényképezett utcánkat és azon belül hotelünk pontos helyét. Kiszállt, megkérdezte egy kollégáját. Visszaszállt, és mentünk VALAHOVÁ: Közben magyarázta, hogy nézzünk ki az ablakon és szóljunk, ha ismerős a környék. Egyre inkább kétségbe estünk. Az egyik kietlen sugárút mellett kiszállt újra egy másik taxishoz. Fogalmuk sem volt semmiről. Bementünk a helyi kocsmába. Útitársam telefonján meg akartuk mutatni a pontos útvonalat. A wifi-kód nem volt jó. Kétszer is újra próbálta a tulaj. Aztán nagy nehezen sikerült jón kódot beütni. Kézzel-lábbal-kevert nyelven elmagyaráztuk az útvonalat, többször is megmutattuk, Alighogy visszaszálltunk, azonnal eltévedtünk... Egy tök ismeretlen környéken ifjú barátunk újra kiszállt, hogy megkérdezzen pár éltesebb férfit, mégis merre van az arra. Ezután egy nagy kerülővel bár, de végre a szállás környékére vezető útra sikerült tévedni végre, és ezután már csak kétszer kellett kiszállnia érdeklődni, hogy hol találja az utcánkat. A metrótól 10 perc lett volna alapesetben az út, ezt sikerült meghétszerezni ezzel a szegény ostoba sofőrrel, aki szerintem csak elkötötte az apja autóját... Cseresznye a torta habján, hogy a szállodában a füstjelzőnk eleme merülőben volt és hatalmasakat csipogott. Az apartman másik szobájában kellett aludnunk, aztán kértem reggel, hogy cseréljék ki.

Vasárnap ismét a városban voltunk, szőnyeget vettünk, bejártuk a sikátoros részeket, ahol beleakadtunk kerámia- és szőnyegszövő műhelybe egyaránt, ismét megnéztük a Lángtornyok szín- és fényjátékát, stb.

Mire visszamentünk a szállásra, ezúttal a buszt nem lekésve, nos, a csipogás még mindig folyt. Feldúltan kértem számon a fiatal recepcióst, aki csak annyit mondott, hogy a szerelő vasárnap nem dolgozik. Fogtam, kitéptem, elemet kivettem, visszatettem, rohadjatok meg. Reggel korán kivittek a reptérre ingyen és jöttünk haza, negyed 11-kor már a Széchenyi téri irodában voltam és dolgoztam.

A szőnyegekről annyit csak, hogy csúnyával egyszerűen képtelenség találkozni, kézzel készített gyönyörű darab az összes. Én két kisebb, ágyról lelépő típusú szőnyegnek nem tudtam ellenállni és kiadtam értük a 2x40 manatot. Majdani lakásom ékességei lesznek. Bakuba egyébként is csak szőnyegért mennék vissza. Tbiliszi egy nagyon romantikus-hangulatos város, sokkal jobb, mint Baku. A vidéki Azerbajdzsán viszont jobban megfogott, mint a grúz vidék. Hozzáteszem, Grúziában több a látnivaló, és a túlnyomó részében még nem jártam, így ezek a gondolatok teljesen szubjektívek természetesen, de az biztos, hogy mindkét ország érdemes a felfedezésre és legalább nem is gyűlölik egymást a népek. Terveim szerint a következő kaukázusi túrán kombinálom a kettőt, Grúzia felől megyek át Azerbajdzsánba, esetleg fordítva, Örményország annyira most nem érdekel. Irán viszont annál inkább, csak azért az alapos szervezést igényel, legfőképpen egy helyi embert, aki körbevezet az országban. Iránról fantasztikus jó dolgokat lehet hallani egyébként, a perzsák több ezer éves kultúrája pedig nagyon csábító.

A WizzAir repül egyébként Kazahsztánba is, méghozzá a fővárosba, Asztanába,. A bökkenő, hogy a Föld egyik legnagyobb országáról van szó, így a távolságok hatalmasak és a természeti látnivalók rettentő messze esnek Asztanától. Így ha már fapados, egy izraeli vagy marokkói utazást most esélyesebbnek látok.

(A fotók egy része Dr. Molnár Ildikó útitársam munkája, amit ezúton is szívből köszönök neki.)