en, ez az ország nemcsak Madridból és Barcelonából áll, bár kétségtelen, hogy egyiket sem nagyon lehet megunni, nem beszélve a környékbeli látnivalóikról, hiszen pl. Madrid környékén ott van Toledo és Ávila, ahol már jártam és meseszépek, aztán Segovia és Consuegra, Barcelona környékén pedig egész Katalónia a szebbnél szebb üdülőfalvakkal vagy épp Dalí házával, stb. Most mégis egy régi álmomat valósítottam meg egy olyan helyen, ahol tényleg egyetlen magyar szót sem hallottam, pedig a Camino vonalán jártam, ami elég trendi.
Az óceán partján 4 tartomány sorakozik nyugatról kelet felé: Galícia, Asztúria, Kantábria és Baszkföld.
Eleinte az volt a terv, hogy a két középsőt járjuk be utazócimborámmal kocsival, de mire erre sor került volna, elfogyott a szabadsága, így módosítottam a programon: kimaradt Asztúria (és az a Picos de Europa Nemzeti Park, amin Kantábriával és Leónnal osztozik), bekerült viszont Baszkföld 3 nagyvárosa közül kettő: Bilbao és San Sebastián.
A zöld Spanyolország - így is nevezik ezt a részt, hiszen itt sok a csapadék, nem sárgul el a növényzet, mint az ország nagy részét kitevő Mezetán. A táj pedig alpesi, friss, nyirkos levegővel, nagyra nőtt fűvel, sok legelő haszonállattal. Különösen Baszkföld szépsége lenyűgöző, "tengerpartra tolt Svájc", ahogy valaki írta egyszer.
Santander lakosainak száma alig haladja meg a 172 ezret, pedig 2000-ben még 184 ezernél is több volt. Azt tudni kell, hogy itt északon közel sem olyan rossz a gazdaság helyzet, mint középen és délen, de a munkanélküliség nyilván ezt a régiót sem kerüli el. A városról annyit tudtam, hogy a II. világháborúban súlyos károkat szenvedett, ezért arra számítottam, hogy egy csúnya és szürke városban fogok kószálni. Nem így történt. Vasárnap este kevesen jártak az utcákon, mégis megfogott a hangulat, a szép kirakatok, az időintervallum ellenére is elég sok nyitva lévő bár és falatozó és a sok szép ház! Remek vacsorát is elköltöttem itt, repülőhal-pástétomot, majd rántott szardellát ettem és friss fehérbort ittam. Fontos, hogy a szardellának két fajtája van: a boquerones (lásd a képen rántva) semlegesebb ízű, itthon nem ismerjük és az ismert, markáns ízű anchoas (lásd majd később), amit szendvicsbe és pizzára tesznek, vagy épp olajbogyót töltenek vele. A világ legjobb anchoája is kantábriai, Santona faluból.
Másnap a két legszebb és legturistásabb kantábriai település meglátogatása volt a cél, ami teljesült is. A nagyon kényelmes buszokkal először Santillana del Marba mentem. A hely nagyon hamar felkerült a toplistámra. Muskátlis középkori házak, macskakő, csodálatos (sajnos éppen zárva lévő) román stílusú templom... Itt megkóstoltam a tényleg remek, kövér, krémes anchoát és hozzá a zöld Spanyolország emblematikus italát, a cidrát, azaz almabort, vagy angolul cidert, amihez persze semmi köze a Strongbow nevű löttynek.
Miután alaposan bejártam a két fő utcából álló falut, a következő busszal az óceánparti Comillasba mentem. Tengerpart és magas dombok - ezt persze itt sok falu "tudja", amitől Comillas különleges, hogy nagyon sok szecessziós, helyi szóval modernista építész hagyta itt a keze nyomát. A leghíresebb persze Gaudí, akit egy helyi nagyvállalkozó kért meg, hogy tervezze meg a házát. Az eredmény - bár egy korai zsengéről van szó - mesés: a Capricho. A szobák sorrendje a nap járását követi, a külső díszítés napraforgó-motívuma is erre utal. Minden szoba bejárható. A növények és állatok "megjelenése" szintén félreismerhetetlenül szecessziós, emberábrázolás nincs.
Van persze sok más is, más tervezőktől: hercegi palota, kórház, nyaralóvilla, temető és egyetem, melynek ablakai részben a városra, részben az óceánra néznek. Nem lehet rossz itt tanulni.
Comillas után visszaindultam keletnek: santanderi átszállással Bilbao következett, Baszkföld fővárosa. 345 ezer lakos, ami nem változott az utóbbi időben. Bilbao egy folyó partján helyezkedik el, kétoldalt magas hegyek, középen a folyó pedig nagy kanyarral öleli körbe a város magját. Érdekes, hogy az óváros nem a városmagban van, hanem a hegyek és a folyó közé van beszorítva. És persze mivel Baszkföld a világ egyik gasztronómiai centruma, rengeteg a jó étterem, ahol ebédidőben 11-14 euróért 3 fogásos menüt kínálnak borral. Nagyon megéri.
Miután kellő alapossággal bejártam a belvárost és a város magját is, a folyóparton magasodó legfőbb látnivaló felé vettem az irányt. Igen, a világ 3 Guggenheim Múzeuma közül az ittenibe. (New York és Velence után kérdés volt, hogy hol legyen a következő. A '90-es évek végén Budapest is ambicionálta a helyszínt egyébként. A 4. múzeum most épül Abu Dhabiban.) Frank Gehry tervezte épület belül is izgalmas, nincs egy egyenes fala. ugyanakkor áttekinthető és mivel kevés festményt állítanak ki egyszerre, befogadható is. Az állandó kiállítással elég hamar végeztem, ezután zárásig az absztrakt expresszionista képekben merültem el. Minden kisebb teremben, melyek egymásból nyíltak, volt egy festő, akitől csupán 6-7 képet tettek ki, és csak 2-nél volt magyarázat. Így nem terhelték túl az ember figyelmét. Nagyon tetszett ez a koncepció.
San Sebastiánban van 1 lakosra vetítve a világ legtöbb Michelin-csillaga, de nem csak ezért mentem oda, hanem a kitűnő elhelyezkedése miatt is. Nagyon meleg volt. Két félkör alakú strand (végükben persze kisebb hegyekkel) között, középen egy hegy, az Urgell, melynek a lábánál a belváros: sok-sok tapas bár és kisüzlet. Ugye a tapasnak is két fajtája van: a komplett kistányérnyi adag, a ración, valamint a falatnyi, a pincho, amit a baszkok pintxónak írnak. Amit szintén meg kellett kóstolnom itt a cidrán kívül, az a txakoli volt, egy friss fehérbor. Nagyon megérte megkóstolni. Akartam venni tipikus baszk micisapkát, txapelát is, de kézzel varrottat nem találtam, úgyhogy majd legközelebb. Megmásztam a hegyet, ahonnan a párás idő miatt nem minden hegy látszott tisztán, de azért nem bántam meg a nagy meleg ellenére a gyalogtúrát. S még valami: én ilyen tiszta tengervizet városban még soha nem láttam, egy szalmaszál nem volt benne, nézni is jó volt, fürdeni meg még jobb lett volna.
Végül utolsó állomás: egy hosszú vonatút után Barcelona. Mivel a legfontosabb látnivalókat '13 szeptemberében már láttam, koncentrálhattam azokra, amik akkor kimaradtak, Persze 1 napom volt, tehát mindent nem tudtam pótolni, de a Güell-palota és a Picasso Múzeum így is belefért. És talán soha ilyen zajban nem "aludtam", az idézőjel indoka, hogy szemhunyásnyit sem sikerült, mert az Avinguda Diagonalra nézett a dormitory ablaka, ahol folyamatos volt a forgalom. Szóval nagyon körültekintőnek kell lenni.
A Güell-palotát a dúsgazdag nagyiparos Güell család otthonának építették 1888-ban Gaudí tervei alapján. A palota előterében a fény 2 hatalmas, finomra csiszolt szürke kőoszlopok határolta boltíven át jut be. A bejárat szecessziós stílusú elemei ismétlődnek az épület belsejében is. Az épület legpompásabb része a 3 emeletes hall, orgonával (rendszeresek a koncertek) és kápolnával (hatalmas aranyajtókkal), a tetejében lyukakkal. Nagyon hangulatos a tetőterasz is, amit a Milá- és a Batlló-házakhoz hasonlóan különféle színes kémények tesznek izgalmassá.
A Picasso Múzeum, mely az El Raval negyedben van, a Güell-palotától 20 percnyi gyalogútra, állandó gyűjteménye nem túl gazdag, így nem is fáraszt el. Egy nagy teremben van a legérdekesebb rész, Velázquez Las Meninasának Picasso általi "megzenésítése", azaz kb. 20 különféle, saját stílusú másolat a Pradóban őrzött híres festményről. Fotózni sajnos itt sem lehetett.
Este egy múltkor sajnálatosan kihagyott program: a Mágikus Szökőkút a Montjuic város felőli oldalában. Nos, igen, ebben a sok színben és formában bizony el lehet fáradni, ez azonban igencsak jóleső fáradság.
4 nap spanyolországi magányos feltöltődés után Svájcba indultam, az egyik magyar konzulhoz. A következő részben tehát újabb ország!
