Három szép épületet szeretnék bemutatni 20 képben. Az első az art deco stílusban épült főpályaudvar:

Kívülről

A váróterem

A váróteremtől balra: jegypénztár

A váróteremtől jobbra: minden bizonnyal a világ egyik legszebb Burger Kingje

Következzék az evangélikus katedrális.

A csapatom többi tagja a déli lépcső alján

A templom a nyugati lépcsőről. A négy oldal teljes szimmetriája adja egyik vonzerejét a hófehér színén kívül

Belül az evangélikus puritanizmussal szembesülhetünk

S végül a 3 hónapja átadott Nemzeti Könyvtár, a főpályaudvartól 5 perc sétára:

Kívülről, teljes hosszában

Reprezentálja a társadalmi alapértékeket: a természetközeliséget és a transzparenciát

A bejáratnál állva hatalmas szilascetként borul ránk

A földszintről az 1. emeletre mozgólépcső vezet fel (a lifteken kívül), az 1. emeletről a 2.-ra pedig ez a lépcső 

Közösségi tér az 1. emeleten. Hangoskodás persze nincs, de jövés-menés, beszélgetés igen. Ez nem a könyvtár-, hanem az agorajelleget erősíti. Ha zavar a nyüzsgés, bérelhetsz magadnak a tucatnyi hangszigetelt, csak bútorral berendezett vagy bútorral berendezett+audiovizuális technikával felszerelt kisebb-nagyobb zárható szobák közül

Bérelhető varrógépek az 1. emeleten

Pihenősarok az 1. emeleten, dizájnfotelekkel. Van, aki láthatóan szó szerint aktív pihenésre használja

A 2. emelet nagy nyitott tere az egyik végéből

A 2. emeleti büfé, mely nincs leválasztva a könyvespolcoktól és a játszósaroktól

Újabb kényelmi zóna a 2.-on, az ablakokon kinézve látszik a szemközti parlament

A 2. emelet másik vége a játszósarokkal

S a rálátás...

Három nagyszerű épület tehát, de a város nem csak ezek miatt szép. Itt van például egy napsütéses kép a nyugat-keleti irányú Esplanade - egyfajta helyi Andrássy út, a két útsáv között parksávval - nyugati végéből:

A három hasonló stílusú házból a középső zöldben volt a szállásunk, az Óvárostól 7 perc sétára

A napom a Kadriorg parktól nem messze egy remek kis ebéddel kezdődött barátaim és gyermekeik társaságában a Gourmet Coffee-ban (a Borsmentán el lehet olvasni a menüt). A parkban van a köztársasági elnök palotája, egy barokk kastélyban berendezett művészeti múzeum, más múzeumok, tavacskák, stb. Pihenéshez tökéletes, télen viszont inkább a pihenés helyett arra kell koncentrálni, hogy el ne essünk, mert Tamperéhez hasonlóan Tallinn is egy komplett jégpályává változik, amint egy kicsit olvadni kezd a hó.

Kadriorg park

Művészeti múzeum, síkos járdával

A megunhatatlan főtér

A parlament Toomeában. Ilyen közelről áprilisban kimaradt

Ezután az óváros nagyobb részét jártam be újra, ami most is nagyon tetszett, az időjárás pedig különösen kegyes volt hozzánk. Aztán csatlakoztam a csapatomhoz és elindultunk a tengerpartra. Útközben megálltunk egy szupermarketben észt Túró Rudit venni. Azt írja egy, a kompállomáson ingyen elvihető kalauz, hogy a külföldre szakadt észteknek a Muhu kenyér (édeskés tömör rozskenyér) és a kohukke, azaz a csokival bevont túrós szelet hiányzik az otthoni ízek közül leginkább. Utóbbit meg tudom érteni, mert bizony a mi piros pöttyösünk a fasorban sincs. Megtaláltam Uj Péternek 2015 augusztusában a Jégbüfé bezárásáról a Népszabadságba írt szösszenetét, abban van ez: "Persze mit várunk egy édességügyben annyira sanyarú sorsú nemzettől, mint a magyar? Ahol a szintén szovjet mintájú, élelmiszer-ipari hulladékokból tákolt Túró Rudi a nemzeti desszertidentitás alapja?" Szóval kisebb hűtőtáskával és jégakkuval érkeztem Tallinnba, hogy feltankolhassak eme észt finomságból.

Tavaly áprilisban nem volt idő múzeumba menni Tallinnban, most ezt pótoltuk és a tengerészetit választottuk a Balti-tenger partján, az Óvárostól fél órás sétára. Engem valahogy ezek a légi, vízi és úti járművek sosem fogtak meg, nem ismerek fel autókat az utcán, de azért ez - bár épp egy nagy fogadás előkészítése folyt séfekkel, pincérekkel, szervezőkkel, technikusokkal - megfogott. Egy hatalmas, hangárszerű építmény, melyet a hadrendből kivont Lembit tengeralattjáró ural, de vannak itt mindenféle csónakok, bóják, hidroplán, tank, rengeteg gépágyú, stb. Az épület mögötti kikötőben, szárazra vontatva és a vízen egyaránt hajók sokasága. A tengeralattjáró belül is végigjárható, beleszédültem a sok csőbe, fogantyúba, kallantyúba, mire visszamásztam belőle.

Épp komp közlekedik a tengeren. Előtérben a múzeum környezete, ami állítólag 5 év múlva teljesen más lesz

Függőfolyosókon járhatjuk körbe a hatalmas csarnokot: balra a tengeralattjáró (mögötte a gépágyúk), jobbra minden más

Ugyanez a túlsó végéből

Nos, ezen az ágyon balra biztosan édes volt az álom, de ha felriadt valaki, az a cső az ágy felett nem volt baráti

Egy hajó a sokból

"Legyen egy kép rólam is"

Már csak a vacsora és egy levezető séta fért bele a napba. Mivel ez a 4. vacsoránk volt az utolsó az út során, mindenképpen valamilyen ínyenc helyre szerettünk volna menni. Ezért fellapoztam az északi ínyenckalauzt, a White Guide-ot online, és kiválasztottam egyet, a Moon nevűt. Azonban szombat estére már teltházat jelzett a foglalási rendszer, így a tulajdonosok egy másik egységére, a Kolm Sibulatra esett a választás. Három Hagymát jelent ez, ami rögtön a lámpákban visszaköszön, ahogy belépünk. Ázsiai fúziós konyhát visz a legtöbb fogáshoz koriander jár, de ezt kérésre elhagyják. Nem akarom dicsérni a helyet, a Borsmentán eléggé megteszem, mindenesetre annyira elkápráztatott minden fogás (a többiekét is megkóstoltam, bár nem mindent), hogy azt hiszem, megérdemli a hely, hogy egyenként kitegyem az összes rendelt fogást, amit fogyasztottam.

Hering

Kacsamell

Vöröslencse

Csirke

Homoktövis

A sarokban lévő asztal volt a mienk, a farkas, a bagoly és a jávorszarvas végig figyelt minket

Óváros este

A Miniszterelnökség kékben, holdfénnyel

És végül köszönöm azoknak, akik a 122-es bejegyzést is elolvasták, nekik (is) a képek a helsinki katedrálisról és a lenyűgöző Finn Nemzeti Könyvtárról mégsem itt, hanem a következő posztban lesznek! 

Másnap reggel a kompról: a Suomenlinna erőd Helsinkiben, előtérben jéggel, háttérben már jég nélkül

Minden évben legalább két új ország, mármint két olyan, ahol még nem jártam - ez a cél már régóta, s bár Finnország nem volt éppen az első két helyen, sőt az első négyen sem (Dél-Korea, Szingapúr, Japán és Irán tanyáznak ott), ősszel szembejött egy olcsó retúr repjegy Tamperébe. Igaz, csak a téli hónapok mondhatók olcsónak oda a Ryanair jó kis kényelmetlen járatával, de gondoltam, legalább kipróbálhatom a szauna után jeges tóba mártózás szokását - és ez meg is történt. Négyen csatlakoztak is hozzám, így ez most nem egy magányos út volt, bár utóbbival köztudottan semmi problémám, sőt!... Emellett - elsősorban munka miatt - jártam Helsinkiben, valamint babalátogatás apropóján Tallinnban is, amiről a következő részben lesz szó. Mivel a gasztronómiai élményekről külön cikk kerül a Borsmentára, ezért ez, a két finn helyszínről készült poszt a látnivalókról szól, kronologikusan. Kezdjük!

Tampere (szerda este, csütörtök egész nap, vasárnap délután)

Elővárosaival együtt 330 ezer fős nagyváros, az azonos nevű, ám lakosságszámát tekintve nem sokkal nagyobb régió székhelye, Helsinki és Espoo után a 3. legnagyobb finn város. Intercityvel 2 órán belül érhető el a fővárostól. Fekvése érdekes, mert két tó közé ékelődik a város és a vizek között 18 méter szintkülönbség van. A vízesést "megszelídítették", erőművet telepítettek rá. Gyakorlatilag a katedrális mellett, sőt előtt ez a fő nevezetesség. Ki is világítják, ahogy sok más egyéb ipari műemlék is díszkivilágításban úszik esténként, s persze pestiesen szólva "ki van pattintva", láthatólag fontos a megőrzésük és hasznosításuk itt és másutt is.

A vasútállomás, jobbra egy magasház

Miután a reptérről a shuttle busszal érkezve megérkezünk a Bauhaus stílusú vasútállomáshoz és elindulunk a főutcán nyugat felé, nagyjából a főutca felénél találjuk a városmagot: balra messzebb stadionok és gyárépületek, szemben velünk a szecessziós színház mellette pedig az Ótemplom (1824, evangélikus, empire stílusú), s tőle egy bizonyos sugarú kört leírva remek szecessziós házak, jobbra pedig az erőmű a vízeséssel. A színek pedig olyan izgalmas összhangot alkotnak, különösen, ha fehér hó borítja a gyepet, amit rögtön kedvünk támad megörökíteni. 

A főutcától jobbra: kémények és a zsilip a vízeséssel

Kicsit messzebbről nézve a városmag: az előbbi kémények és a színház

A színház a másik oldalról, hókotróval és hószállítókkal (!)

Egy szépséges épület a városmagban

Nappali fényben mindez más, de az ipari múlt a tisztaság és az ízlés miatt nem nyomasztó, sőt. 

Első megállónk nagy sétánk alkalmával a központtól keletre, a vasútállomásnál is egy kissé messzebb található katedrális. Ez szintén a 16 evangélikus templom egyike, finn nemzeti romantikus stílusban épült a XX. század elején (nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mennyire hasonlít ez a stílus Kós Károlyéra, azonnal Zebegény ugrik be, ha megpillantja az ember). Az oltárkép igencsak modern feltámadás-jelenetet ábrázol, a karzaton körbefutó freskók meztelen gyűjtögető kisfiúkat, ami a 12 apostolt jeleníti meg, a mennyezeti kígyó pedig a bűnt.

Nagyon szép festett üvegablakai és nagy orgonája is van a templomnak. Az esztétikai élményhez hozzátett, hogy amikor ott voltunk, egy kamarazenekar próbált. 

Ezután a(z egyik) tó partjára igyekeztünka kortárs művészeti múzeumba, amelynek nincs állandó gyűjteménye. kiki Smith amerikai művésznek volt éppen kiállítása. Humanizmus, állatbarátság, természettisztelet árad minden művéből, legyen az grafika, szobor vagy épp szőttes. 

Kiki Smith ember és állat kapcsolatát boncolgató óriásgrafikája és szobra

Ezután megmásztuk a kilátótornyot, melynek tetején egy étterem kb. 1 óra alatt körbefordul és nagyon messze el lehet látni. 1970-71-ben épült, 168 méter magas, környezetében nagy vidámpark és kisebb hajókikötő található.

A kilátótorony a vidámparkkal

Téli álmot alvó hajók

A város a torony étterméből

Tamperei napunk fénypontja következett ekkor: a szaunázás. Méghozzá egy közszaunában, ahol grilleztek is a  helyiek. Virslit és paradicsomot. Kabinok nélküli, kicsi öltözőben vetkőztünk le (koedukált szauna volt, szóval nem pucérra), s aztán 7 euróért korlátlanul élvezhettük a 80-100 fokot egy 5 méter hosszú, 3 "szintes" helyiségben. 6 kört mentünk, s az első 5 után a csapatunk többsége alkalmazkodott a helyiek szokásához: a tóba fúrt lékben állig mártóztunk. A mártózás tényleg szó szerint veendő, hiszen kb. 5 másodpercet bír a magyar ember a plusz 1 fokos vízben, aztán a lába térdtől lefelé sajogni kezd és menekül vissza a forróságba, hogy felmelegítse. Sok finn kötött sapkában ült a pokolban egyébként és állandó volt a körforgás, ha megüresedett egy hely, mindig volt, aki odaüljön (és az alatta ülőre csöpögtesse izzadságát, brrr! - na de ezt az autentikus érzést mentünk megtapasztalni, úgyhogy nem panaszkodom).

Balra látszik a tóba vájt lék és egy épp onnan távozó szaunázó ember

Forgalom

Már csak a finom vacsora volt hátra, ahol a Tyllikka nevű, színházi étterem volta ellenére félhomályos, szóval nem túl csalogató, de tiszta helyre ültünk be. A pincér habókos volt, az itallap unalmas, az ételek viszont finomak!

Szerda este, az országba érkezésünk után és vasárnap délután, az onnan való távozásunk előtt arra volt idő, hogy a Napoli nevű helyi pizzériában étkezzünk. Nem számítottam jóra, de nagyon kellemesen csalódtam. Bővebben a piros kockás abroszos egységről a Borsmentán!

Finlandia pizza a Napoliban: rénszarvashús, rénszarvassonka és Finlandia vodka

Helsinki (péntek egész nap, vasárnap délelőtt)

A péntek délelőttünk a Tamperéből Helsinkibe (630 ezer lakos) való eljutással telt, tiszta és csendes vonattal. Ezután én a magyar nagykövetség munkatársával dolgozni mentem, s amikor végeztünk, az irányt a Helsinki Lepárló Üzembe vettem, mely egy évszázaddal később nyílt meg, mint a legutolsó lepárló. Egy szórakoztató funkciót kapott volt gyártelep része, ami két kicsi helyiségből áll, fölötte étterem. Vezetést tartott nekünk az egyik kedves alkalmazott lány, de a vezetést követő kóstolót sajnos ki kellett hagynunk, bár benne volt az árban. Sietnünk kellett ugyanis, hogy elérjük a kompunkat Tallinnba. Amíg én dolgoztam, a többiek felfedezték kicsit a belvárost és a halpiacon fantasztikus ételeket fogyasztottak. Mikor vasárnap visszatértünk Tallinnból, sajnos a halpiac zárva volt, így ezt a kulináris élményt legközelebb pótolnom kell.

Egy gyártelep helyén van az a komplexum, ahol a kémény melletti kicsi épületben a lepárló működik

A lepárlás helye, a kis asztalon a szortimenttel

Vasárnap két épület fért bele az időmbe: a "kötelező" katedrális és az új Nemzeti Könyvtár, a parlamenttel szemben, a pályaudvartól 5 perc sétára. Míg előbbi a maga puritánságával és kívül hófehér méltóságával lopja be magát az ember szívébe, utóbbi teljesen lenyűgözi: 2018 decemberében adták át, a bérelhető helyiségeket kivéve az egész szabadon bejárható, van itt sok egyéb mellett 3D nyomtató, játszósarok, kantin és kilátás. Igazi Tudás palotája, ahol a skandináv minimalizmus, a funkcionalitás, a természetesség (sok faanyag sok formában) és az építészeti progresszió alkot sehol máshol nem tapasztalható tökéletes harmóniát. A teret pedig, ahol áll, most kezdik fejleszteni, egy nagy játszótér biztosan helyet kap majd ott. (De beszéljenek majd a képek majd a következő, Tallinnról szóló bejegyzés végén!)

Az első finnországi látogatás összességében nagyon sikeres volt. A csapat összeszedett és összetartó volt, bár rengeteget gyalogoltunk (Tamperében pl. 18 kilométert) és sokszor kiütközött rajtunk a fáradság, az állandó koncentráció az elesést elkerülendő (Tamperében és Tallinnban a járdákat egyáltalán nem takarítják, 10 centis jég van mindenütt, Helsinkiben picivel jobb a helyzet) és a 6 órát nem vagy alig meghaladó alvás. Blogom már-már közhelyszámba menő fordulata következik: A VISSZATÉRÉSNEK CSAK AZ IDŐPONTJA KÉRDÉS.

http://www.borsmenta.hu/utazunk/ot-kotelezo-program-lyonban

Ez a poszt rövidítve és a Borsmenta online gasztromagazin formátumához és gyakorlatához igazítva fenti linken is elolvasható. Az alábbiakban a "vágatlan", saját szájízemnek megfelelő, kizárólag saját fényképeimet tartalmazó verzió olvasható.

Nem végeztem nagymintás közvélemény-kutatást, de erős a gyanúm, hogy ha egy gasztronómiában dolgozó honfitársunktól megkérdezném, hogy mi jut eszébe a város nevének említése hallatán, a világ legrangosabb szakácsversenyét, a Bocuse d’Ort mondaná. (Hajrá, Pohner Ádám!) Esetleg valamelyik lyoni módra, azaz sült hagymával készült ételt. Ha az illető a pénzügyi szektorban dolgozik, az egykori francia bankóriás, az 1993-ban csőd szélére került Crédit Lyonnais nevét is említheti. A legvalószínűbb azonban, hogy a város futballcsapatát, a hétszeres francia bajnok Olympique-ot kapnám válaszul, ahol olyan klasszisok is megfordultak, mint a nemzeti válogatott későbbi szövetségi kapitánya, Raymond Domenech.

Nos, mielőtt elkezdtem rövid lyoni kirándulásomra készülni, én sem tudtam többet erről a félmilliós, ám másfél milliós agglomerációval rendelkező városról, legfeljebb egy gimnáziumi történelemóra egyik foszlányát, a takácsokat tudtam hozzátenni a fentiekhez. (Utánaolvastam, jól rémlik-e, nos, a lényeg: 1831-ben az akkori gazdasági válság nyomán nagyot zuhant a selyem ára s a takácsok e nyersanyag minimális árát kívánták rögzíttetni az állammal. Miután e követelésnek nem sikerült békés úton érvényt szerezniük, összecsaptak a rendfenntartókkal, elfoglalták a városházát, majd sztrájkba léptek. A felkelést leverték.) Az útikönyv vonatkozó fejezetének átlapozása után döbbentem rá, hogy ha szokásom szerint mellőzöm a tömegközlekedést és gyalog járom be a várost, két teljes nap legfeljebb egy ízelítőre lesz elég. A Budapestről közvetlen fapados repülőjárattal tett utazásba végül a következők fértek bele:

1. A város fekvése

Lyon két folyó, a nagyobb Rhône és a kisebb Saône összefolyásánál, 173 méterrel a tenger szintje felett, Párizstól légvonalban 373 kilométerre délkeletre található. Turisztikai szempontból érdekes belső részének közepén az úgynevezett Félszigetet (Presqu’île) a két folyó öleli. A Félsziget déli része sík, itt van a város központja az Operával, a Városházával, elegáns bevásárlóutcákkal, a legnagyobb térrel, a Bellecourt -ral, még délebbre munkásnegyedekkel. A Félsziget északi része, Croix-Rousse, egykori takácsműhelyek otthona, beceneve ezért a Dolgozó Hegy. Ezzel különböztetik meg az Imádkozó Hegytől, Fourvière-től, ami a Félszigettől nyugatra, a Saône túlpartján lévő „hegyesebb” városrész, melynek lábánál az „igazi” óvárost, Vieux-Lyont találjuk. Fourvière látképét a neogótikus stílusban épült Miasszonyunk Bazilika és egy „kisebb Eiffel-torony”, a ma televízió és rádió-átjátszásra használt Tour Métallique uralják. A Félszigettől keletre, a Rhône túlpartján lévő „lapos” városrészek az egészségügy, a felsőoktatás és a vállalatok terepei. Nem véletlen, ha előbbi leírás alapján valakinek valamiért Budapest ugrik be! Egyben magyarázatot is ad arra, miért érezzük itt a hideg tél ellenére annyira otthonosan magunkat már az első néhány óra után.

Kis tér a Félszigeten

Opera, Városháza, bank a Félszigeten

Kilátás a félszigetre (balra és középen) és az óvárosra (jobbra) a Croix-Rousse-ból

Kilátás a Rhône túlsó partjára a Croix-Rousse-ból

A Croix-Rousse a Saône felől

A Szent György templom a Saône partján, a dombtetőn a Miasszonyunk bazilikával

A Keresztelő Szent János katedrális az óvárosban

A Jó és Rossz Angyalokat ábrázoló XIII. századi rózsaablak a katedrálisban

2. Átjárók (traboules)

A város fekvéséből következőleg már a IV. században kialakult ez az építészeti különlegesség (ám más közeli városokban is akad rá példa). Mivel Vieux-Lyon utcái párhuzamosak a Saône-nal, az itt élők komoly időt és energiát takarítottak meg azzal, hogy ezeken az átjárókon keresztül le tudtak jutni a folyó partjára, ahol az üzleti élet zajlott. Szemben, a Croix-Rousse takácsai szintén hasznát vették ennek a stílusnak, hiszen nekik éppúgy fontos volt a kereskedőkhöz való, minél gyorsabb s az időjárási viszontagságoknak minél kevésbé kitett lejutás. A traboule-ok a XX. századi német megszállás idején pedig ideális búvóhelyet biztosítottak az ellenálló polgárok számára. Körülbelül 400 van belőlük a városban, de csak tizedük van nyitva a turisták számára, ezeket speciális térkép segítségével vagy kétórás vezetett túrán lehet levadászni.

Egy traboule-os ház lépcsője

Az óváros, ahol a legnagyobb a traboule-sűrűség

3. Festett (tűz)falak (murs peints)

Látunk persze ilyet máshol is, de ezt itt nagyon magas fokon művelik. Ha figyelmesek vagyunk, megannyi kisebb festett tűzfalba botlunk, a három nagyobbat azonban a térkép is jelöli. Kettőre volt időm, az egyik a Mur des Canuts a Croix-Rousse negyedben, ahol egy kerületi életképet vittek fel zseniálisan a felületre:

A másik nem messze a város magjától található Lyoni Hírességek Fala. Itt egyaránt azonosíthatunk hazánkban is jól ismert, illetve ismeretlen személyiségeket.

Nézzük például a ház keskenyebbik falának felső részén álló alakot!

Ő Claudius (Kr. e. 10-Kr. u. 54), az első római császár, aki Itálián kívül született. Caligula és Nero között uralkodott, politikai sikerei ellenére az ókori történészek igencsak vegyesen ítélték meg.

A ház szélesebbik falán felülről lefelé haladva a 3. emelet közepén egy rekamié mellett álló nőalak Juliette Recamier (1777-1849), a Napóleon utáni Bourbon-korszak egyik fontos alakja, párizsi társasági események szervezője. Alatta a 2. emeleten André-Marie Ampère (1775-1836), fizikus, az elektromos mező feltalálója, az áramerősség SI mértékegysége, az amper névadója. Mellette jobbra Laurent Mourguet (1769-1844) bábművész, kezében Guignol figurájával. Guignol pozitív alak, jószívű és éles eszű takács, a róla írt történetek, amelyek ma is futnak a helyi bábszínházakban ugyan gyerekeknek szólnak, de gyakran társadalomkritikát is rejtenek.

Szintén a 2. emeleten Antoine de St-Exupéry (1900-1944) pilóta, író, filozófus és 260 nyelvre lefordított örök klasszikusának címszereplője, a kis herceg (a bolygóján állva, amin a rózsa nyílik). Az alattuk lévő 1. emeleti balkonon Auguste és Louis Lumière (1862-1954, illetve 1864-1948), a kinematográf és a mozgókép feltalálói. A városban róluk elnevezett intézet is működik.

4. Mozi és Miniatűr Múzeum

Ha nem vagyunk múzeumfanatikusok (ha igen, érdemes Lyon Kártyát vennünk), a több tucat múzeumból nagyon nehéz kiválasztani azt az egyet, amit meg szeretnénk nézni, hiszen Lyonban a képzőművészettől (Szépművészeti, Kortárs Művészeti, Jean Couty Múzeum), az iparművészeten (Textil-, Nyomdászati Múzeum) és az építészet át (Tony Garnier Múzeum) az elektromosságig (Ampère Múzeum) pazar a kínálat.  A Tripadvisorhoz folyamodtam segítségért, ami a Mozi és Miniatűr Múzeumot ajánlja első helyen az óváros egyik patinás reneszánsz épületében. Az állandó gyűjtemény hollywoodi sikerfilmek forgatókönyveit, vázlatait, kellékeit, maszkjait, díszleteit és díszletmakettjeit vonultatja fel, meglepően nagy darabszámban. Láthatjuk itt Batman öltözékét és Chaplin sétapálcáját éppúgy, mint azt az álarcot, amit Robin Williams viselt Mrs. Doubtfire-ként vagy Arnold Schwarzenegger Terminátorként. A lenyűgöző gyűjteménynek vannak olyan termei is, amit gyerekeknek szülői felügyelet mellett sem ajánlanak, itt a horror- és szörnyfilmek „szereplőin” vagy azok testrészein borzonghatunk a vitrinekbe bámulva.  Hasonló logikával van berendezve az egyik emeleten az ideiglenes kiállítás, ami Marc Caro és Jean-Pierre Jeunet, két francia ikon filmjeinek világát mutatja be. A legfelső emelet egy miniatűrkészítő lenyűgöző munkásságát mutatja be, a számtalan kicsinyített helyiség követeli meg jogosan figyelmünk maradékát.

Karmok (X-Men), bálvány (Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói), csokoládé (Charlie és a csokigyár), pálca (Harry Potter és a Főnix rendje), boríték (Harry Potter és a bölcsek köve)

"Legyen egy kép rólam is": a Mátrix tükrében, Mary Poppins esernyője és Chaplin sétapálcája között

Zöldségesüzlet-miniatűr

5. Kisbisztrók

17 olyan étterem van itt, mely legalább egy Michelin-csillag birtokosa. A Hírességek Falán, az utcaszinten is megörökített Paul Bocuse, a francia gasztronómia nemrég elhunyt mértékadó alakja, a szakács-világverseny névadója Auberge du Pont de Collonges nevű étterme több, mint 50 éve őrzi 3 csillagát. Egy híres ételkritikus 1934-ben a Világ Gasztronómiai Fővárosának nevezte Lyont. Nem kétséges, hogy az ínyencek Mekkájáról van tehát szó. Az élvonalbeli éttermek mögött sorakoznak a megfizethetőbb bisztrók, közülük is azok, amelyek tipikus lyoni fogásokat kínálnak (például hagymalevest, csukafasírtot vagy bundázott pacalt), a bouchonok. Én most a harmadik vonalra voltam kíváncsi, két kritériummal: a turistaútvonalaktól távolabb eső, egyszerűbb „beülős” helyet kerestem, ahol francia borokat tudok kóstolni.

Egy helyismerettel rendelkező magyar borász ajánlására több ilyen helyet is kipróbáltam, sorrendben:

1/ Jumble (a Rhône-tól keletre, az egyetem főépületétől 5 percnyi sétára, címe: 88 Rue Bechevelin)

Kóstolt ételek: tépett csirkecomb sültburgonya kockákkal, kókusztejes-római köményes mártással; minimakaróni párolt zöldségekkel, mézes-kakukkfüves mártással

Kóstolt borok: chardonnay, viognier (mindkettő Burgundiából)

Az esti ajánlat 6 fogás, 5 kistányéron tálalt meleg étel és 1 sonka-sajttál. Desszertből 3-at kínálnak. Unalmasnak vagy furcsának tűnő meleg ételekről derült ki, hogy finomak (minimakaróni párolt zöldséggel), a titok nyitja a mártásban van, mely nem tolakodó, de biztosítja a szükséges pluszt.

2/ Le troquet des sens (a Félszigeten, a Bellecourt tértől 10 percnyi sétára, címe: 34 Rue des Remparts d’Ainay)

Kóstolt étel: ravioli casoulette kacsamellel, salottahagymával, besamellmártással, körete friss saláta

Kóstolt borok: rajnai rizling (Elzászból), grenache – carignan cuvée (Roussilonból)

A déli menüajánlat egyetlen meleg étel, ami professzionálisan és gyorsan elkészül.

3/ En attendant septembre (a Rhône-tól keletre, az egyetem főépületétől 6 percnyi sétára, címe: 34 Rue Chevreul)

Kóstolt ételek: „tapastál”, azaz spanyol chorizo, olíva, kaprigyümölcs, paprikakrém; gascon típusú sertés sonkája

Kóstolt borok: jacquère (Savoyából), roussanne – rolle – grenache blanc cuvée (Languedocból), gamay (Beaujolais-ből), grenache - syrah cuvée (Dél-Rhône-völgyből)

Ez a hely egy helyes, pici borbár és borszaküzlet, változatos hidegkonyhai ételkínálattal.

A bort egyébként a franciák kétféle mennyiségben szervírozzák: 1,25 decilitert töltenek egy pohárba (verre). Ha legalább ketten vagyunk, jobban megéri 4,6 deciliteres kisüvegben (pot) kérni a tételt. Mindegyik helyre érvényes tapasztalataimat az alábbiakban foglalnám össze:

1/ A helyek délben és este nagyon hamar megtelnek, a legkülönbözőbb korú vendégekkel. Érdemes foglalni, ha biztosan helyet szeretnénk. 2/ A kiszolgálás mindig hibátlanul udvarias, az első másodperctől az utolsóig minden vendégre egyformán figyel a csekély számú személyzet. 3/ Franciaországban mintha nem lehetne rossz bort inni, legyen szó akár hazánkban is ismert és termelt fajtaborról, akár cuvée-kről. 4/ Az étlapon a beszállítók nevét és működési helyét is külön feltüntetik.

En attendant septembre

És ami kimaradt:

1. Múzeum az Összefolyásnál

A Félsziget déli csücskében 2014-ben nyílt, fémborítású, űrhajóra(?) emlékeztető természettudományos és antropológiai fókuszú múzeum. Az épület, csakúgy mint a bilbaói Guggenheim, önmagában is érdekes.

2. Gall-római Színházak Múzeuma

A hajdani Lugdunum színházának 108 méter átmérőjű lelátóján egy melegebb évszakban szívesebben ücsörögnék. Az 1975-ben nyílt kapcsolódó múzeumban egyebek mellett kalendárium, oltár, szarkofágok, mozaikok és Claudius császár egyik beszédének leiratát rögzítő tábla is megtekinthető.

3. Bouchonok

 Az ebéd és vacsora helyszínéül egyaránt választandó kisvendéglőket legközelebb veszem célba.

4. Piacozás

Nem szoktam kihagyni a helyi piacot, Lisszabontól Barcelonán és Bolognán át Bécsig mindenhol és mindenkor nagy élményt nyújt, Lyonban meg azt hiszem, különösen azt fog.

5. Biciklizés

A hidegben nem annyira mókás tevékenység, de ha kicsit enyhébb az idő, akkor elég kézenfekvő, nem beszélve arról, hogy egészségesebb, mint tömegközlekedni. Egyebek mellett így fogok majd eljutni a Le Parc de la Tête d’Or nevű parkba is, ahol szabadtéri állatkert is van.

Alkonyi kilátás a városra a bazilikától

Értékelés 1-től 5-ig terjedő skálán.

2018 őszi félévében 16-szor jártam színházban. 13 új darabot láttam, 3-at pedig másodszor néztem meg.

1. Shakespare: Ahogy tetszik

játszotta: a Miskolci Nemzeti Színház társulata a Pesti Magyarban

rendezte: Rusznyák Gábor

értékelés: 2 pont, az első felvonás végén még csak azon háborogtam, hogy (saját ötletek híján?) hogy voltak képesek Dolák-Saly Róbert egy közismert gegjét egy az egyben átemelni a darabba, a második végére háborogtam az egészen, körülbelül semmi sem tetszett benne

2. Von Schirach: Terror

játszotta: a Katona társulata a Katona Kamrában

rendezte: Dömötör András

értékelés: 5 pont, az izgalmas alaphelyzetet nagyon koncentráltan viszi a végkifejletig a rendező, csodás színészekkel (a mindig mellékszerepeket játszó Kiss Eszter kiváló a bírónő szerepében például); az alaphelyzet: helyes-e, ha egy terroristák által eltérített utasszállító repülőgépet lelő egy vadászpilóta, ha ezzel egy stadionnyi ember életét megmenti? – vád- és védőbeszédeket, s két tanút is meghallgat a közönség, majd cédulákkal szavaz: elítéli vagy felmenti a vádlottat?, s a szavazástól függően fejeződik be a darab

Fullajtár Andrea (ügyész) és Kovács Lehel (vádlott) az előadásban (kép forrása: art7.hu)

3. McDonagh: Alhangya

játszotta: a színiegyetem harmadéves osztálya az Ódry-n

rendezte: Forgács Péter

értékelés: 5 pont, Forgács Péter a Tótferivel belopta magát a szívembe, és ehhez a McDonagh-szatírához is nagyon jól nyúlt, a legkitűnőbb szórakozás

4. Molnár Ferenc: A hattyú

játszotta: az Örkény társulata az Örkényben

rendezte: Polgár Csaba

értékelés: 5 pont, egy nagyon kifinomult vígjáték az arisztokráciát nyomasztó lelki és anyagi gondokról, minden korosztálynak és ízlésnek nagyon ajánlott

5. Pintér Béla: Kórház-Bakony

játszotta: Pintér Béla és Társulata az Átriumban

rendezte: Pintér Béla

értékelés: 4 pont, szokásosan jó ötlet: a bakonyi betyárvilágok és a mai városi kórház karaktereinek összetalálkoztatása, sok humor, de semmiképp sem a zseniális Béla-művekhez sorolnám

6. Cooney – Chapman: Testvérest

játszotta: Nézőművészeti Kft. a B32 Kultúrtérben

rendezte: Scherer Péter

értékelés: 4,5 pont, de csak azért, mert egy kicsit lehetett volna kockázatvállalóbb, egyébként nagyon szép és fájdalmas darab, mindig kellő időben oldva a humorral, amihez Scherer nyilván jól ért

7. Závada Pál – Mohácsi-testvérek: Egy piaci nap

játszotta: a Radnóti társulata a Radnótiban

rendezte: Mohácsi János

értékelés: 5 pont, ilyen jól összerakott, megrendítő, de nem izzadságszagú Mohácsi-rendezést nagyon rég láttam, a darab amúgy a II. világháború UTÁNI kunmadarasi zsidóellenes pogromról szól

Konfár Erik (végzős egytemi hallgató, sapkában), Kelemen József (sapkában), Schneider Zoltán (kalapban) és Lovas Rozi, háttérben: Gazsó György, Róbert Gábor és Pál András az előadásban (kép forrása: Szombat Online)

8. Plath: Az üvegbúra

játszotta: az Örkény társulata az Örkény Stúdióban

rendezte: Widder Kristóf

értékelés: 5 pont, és nem csak azért, mert második unokatestvérem a zeneszerző, hanem a merész műválasztásért (így legalább nem kell elolvasnom) és Zsigmond Emőke szokásosan hibátlan alakításáért is

Kókai Tünde, Zsigmond Emőke és Dóra Béla az előadásban (kép forrása: art7.hu)

9. Ibsen: Peer Gynt

másodszor láttam, még jobb is volt, mint elsőre, színtiszta zsenialitás

10. Osztrovszkij: A művésznő és rajongói

játszotta: a Radnóti társulata a Radnótiban

rendezte: Valló Péter

értékelés: 3,5 pont, az alakításokra nincs panasz persze, de Osztrovszkij tőlem lehet, hogy távol áll, hiszen egy picit sem "dolgozott tovább" bennem a darab a vége után, ez pedig semmiképp sem jó

11. Fábián Péter: A mecseki tigris

játszotta: a Pécsi Nemzeti Színház társulata és a K2 Társulat a Pécsi Nemzeti Színház kamaratermében

rendezte: Benkó Bence

értékelés: 5 pont, naná!; nem tudom, a pécsi közönségnek mennyire jön be a K2-stílus, ennél személyesebben és igényesebben megírt darabot nem nagyon lehet elképzelni, a témája az alkotói válság és az öncenzúra

12. Shakespeare: Hamlet

másodszor néztem az Örkényben, kicsit fárad már ennyi év után, de még mindig jó és nem véletlenül van műsoron

13. Benkó Bence – Fábián Péter: Bakfitty

másodszor néztem a Stúdió K-ban, ez is fárad már egy kicsit, de még mindig életem 2. legjobb színházi vígjátéka a Nézőművészeti Főiskola után

14. Székely Csaba: Kutyaharapás

játszotta: a Nézőművészeti Kft. és a Vádli a Szkénében

rendezte: Szikszai Rémusz

értékelés: 4,5 pont, mert az ötletes Tarantino-parafrázison túl nem nagyon nyújt többet, amúgy a legkáromkodósabb vígjáték, azt garantálom...

15. Benkó Bence – Fábián Péter: Eklektikon 2048

játszotta: a Miskolci Nemzeti Színház társulata és a K2 Társulat a miskolci Játékszínben

rendezte: Benkó Bence és Fábián Péter

értékelés: 4,5 pont, a magyar irodalom sorsát boncolgató Elza-trilógia első két része nekem jobban bejött, de ez is nagyon jól sikerült

16. Szuhovoj-Kolibin: Az ügy

játszotta: a Katona társulata a Katonában

rendezte: Ascher Tamás

értékelés: 5 pont, kitűnő orosz darab a hivatal packázásaitól, ami örökzöld téma, Mészáros Máté vendégjátékával

Takátsy Péter, Mészáros Máté és Fekete Ernő az előadásban (kép forrása: art7.hu)

A karácsonyi időszakban, mely Vízkeresztig tart, kétszer is voltam a sógoroknál, egyszer egy Szombathely-Kőszeg túra meghosszabbításaként, másodszor Bécsben, két tárlatot megnézni. Jó régen jártam már Szombathelyen, legutóbb a Volpone című darabot láttam Alföldi Róbert rendezésében ott (de szeretnék lejutni két másik darabra is idén tavasszal). Ezúttal azonban Kőszeg volt a fő állomás, ahol nagyon hangulatos volt a karácsonyi vásár, és egy nem gourmet, de nagyon-nagyon, tényleg meghatóan tisztességes hagyományos étteremben ebédeltünk, ami etalon lehetne a nem gourmet étteremben gondolkodó vendéglátósoknak, ez pedig az Ibrahim. Tökéletesen kivitelezett, nagyon finom fogások és nagyon kedves kiszolgálás. Esti programunk Szombathelyen egy Kowalsky- és egy Tankcsapda-koncert volt a Savaria Arénában, ami szintén jó volt, leszámítva, hogy nem tudom felfogni, hogy hogy tud egy sportcsarnok ruhatára betelni... Az osztrák rész másnap , egy rövid lángosozás és székesegyház-látogatás után következett: Stadtschlainingban, azaz magyar nevén Városszalónakon próbáltunk karácsonyi vásározni, de mivel láthatóan a környék települései konszenzusosan felosztják az adventi hétvégéket egymás között, azon a hétvégén épp nem itt volt vásár, így csak Szalónak várát tudtuk itt megnézni, mely persze áprilisig nem nyit ki. A Batthyány családé volt hajdan és nagyon impozáns. Vásár, majd tömény karácsonyi fényeket és lényeket biztosító "karácsonyfalu" Bad Tatzmanndorfban, azaz Tarcsafürdőn várt minket. Itt volt minden, ami kell: verkli, havasi kürtök, sok giccses és sok ízléses ajándék, forralt bor és puncs. Az evangélikus templomban egy rézfúvós kvartett játszott két órán át különböző karácsonyi etűdöket. Gondolom, amikor nem ült benn épp senki, épp pihentek. Nagyon finom vacsorát fogyasztottunk egy giccses fogadóban, aztán jött a tömény "karácsonyi falu", egy családi ház és annak kertje és kerti tava nagyon durván kidekorálva.

***

Második alkalommal Bécsben jártam a Monet-kiállításon az Albertinában és a Bruegel: Once in a lifetime című tárlaton a Szépművészeti Múzeumban. Monet-nak a szegény éveit mutatja be a kiállítás: Argenteuil, ahol gyakorlatilag megszületett az impresszionizmus, Vétheuil, ahol kifejezetten rossz körülmények között élt, egy kis London, végül Giverny, az a kert, amit ő gondozott és ma is megvan (igen, meg szeretném nézni természetesen). Az idősebb Pieter Bruegelnek olyan képeit olyan képeit gyűjtötték egybe, amik sosem voltak és nehéz utaztatásuk miatt valószínűleg nem is lesznek már kiállítva. Mobillal csináltam sok-sok képet, de nem osztanám meg, mert a gyönyörű színeket sajnos képtelenség visszaadni. Annak ellenére volt óriási élmény a két kiállítás, hogy taposták le egymást az emberek, nagyon-nagyon sokan voltak, nem lepődnék meg, ha rekordszámú látogató lenne. 

Kőszeg, karácsonyi vásár

Danolgató juhász a kőszegi karácsonyi vásárban

Szombathely, kilátás a szállásunkról a főtérre este...

...és reggel

Szalónak vára

Ezt szívesen elhoztam volna a vásárból, nagyon aranyos, de most nem tudtam 36 eurót kiadni rá

Havasi kürtös kürtöl a Kurparkban, Tarcsafürdő közepén, ahol a vásár volt

A vásár néhány sátra

"Diétás" osztrák főétel

A karácsonyi falunak helyet adó ház az utcáról

A Mikulás legalább két tucat formában megjelent

Itt épp egy rája hátán látható

Star Wars-figurák karácsonya

A legnagyobb attrakció persze a kerti tó volt...

...ami ilyen volt a ház teraszáról

Lefelé a hegyről, néhány rövid pihenéssel, sokkal könnyebb természetesen, mint felfelé.

Elmúlt 8 óra, elindult a felvonó.

Felvonó alulnézetből. Látszik az egész sivatagra jellemző egyenes vonalú réteges kőzetlerakódás.

Ez még mindig nem a hegy lábánál készült. A fotót az ember jelenléte miatt választottam az arányosítás végett.

Ez itt a hegy lába. Majdnem 9 óra van, de még mindig nagy a pára.

Reggeli után kilátás a szállás teraszáról. Körülbelül fél 11 van.

Busszal pár perc csak Ein Bokek, az egyik (a délebbi) Holt-tengeri üdülőtelep.

Iszapfürdő utáni állapot. Én mondjuk a tenger alján csak sót találtam, de biztos lehet valahol ezt is csinálni.

Nem maradhat ki egy ilyen lebegős kép. A víz csodálatosan tiszta és már akkor is fenntart, ha térd alá ér!

A levegő hőmérséklete 28 fok, a nap nem éget egyáltalán. A víz hőmérséklete 27 fok körüli. Paradicsomi állapot!

A só a bőrödből kiszívja a nedvességet, ezért mikor kijössz a vízből, olyan érzés, mintha testápolóval kented volna be magad. Ha nem élvezed annyira ezt az állapotot, illetve ha fel akarsz öltözni, irány a zuhany, amiből durva cseppekben zúdul a víz és gyakorlatilag "leborotválja" rólad a sóréteget. Ha szomjas vagy, a strand tele van ivókutakkal is, amikből kellemes hűsítő víz folyik. Az infrastruktúra amúgy is tökéletesen kiépített.

Nem tudom, mennyibe kerülhet itt egy szállodai szoba, de az esztétikus és zöld környezetre nagyon odafigyelnek.

Virágpompa a körforgalomban.

A délre vezető út, amin előző este nagyrészt sötétben jöttem végig busszal, az ellenkező irányból. Jobbra ebbe a buszöbölbe érkezik a 421-es számú járat, mely 3 megállóban áll csak meg Tel-Avivig. Napi kétszer közlekedik. 

És felkanyarodva arra a bizonyos szerpentines útra még egy utolsó pillantás a Holt-tengerre. (B)

Közeledünk Tel-Avivhoz. A busz ablakán kinézve egyre zöldebb a táj. Háttérben olajfaliget. (B)

Kedd munka utáni dugó Tel-Avivban. (B)

Fél 5 van, megérkeztünk a központi pályaudvarra.

A központi pályaudvar környéke magasházas, sok-sok nagyvállalat irodaháza van itt egymás mellett.

Vacsora utáni búcsú Tel-Avivtól. A jobbra lévő pályaudvarról a vonat egyenesen a repülőtérre visz. Ezúttal nem tartott olyan sokáig az átvizsgálás, mint januárban. A gép 1 órás késéssel indult Budapestre, amiből fél órát tudott behozni. Induláskor 20 fok volt, mikor megérkeztem Ferihegyre, 1 fok... Tavaszból jöttem a télbe. Valószínűsítem, hogy a folytatásra - akár Eilat, akár Tel-Aviv lesz az újabb túra kiindulópontja - nem kell éveket várni. :-)

Elhagyva Sde Bokert a sivatag is laposabb és unalmasabb lesz. Az úticél Beér Seva, egy 180 ezres város, számottevő arab lakossággal, egyetemmel, stb. (B)

Hatalmas, igen civilizált buszmegálló van a városban. Az utazóközönség harmada katona volt aznap.

Gránátalmalevet facsartatok magamnak.

Nyári vegetáció.

Beér Sevánál volt a hadtörténet utolsó sikeres lovasrohama (britek kontra törökök). A parancsnokság ez a ház volt, ami most a Negev Művészeti Múzeum otthona. Földszintjén 1, emeletén 2 termet biztosítottak időszakos kiállítások számára.

A múzeum mellett van az iszlám művészet múzeuma is, ide azonban idő hiányában nem mentem be.

Az aktuális kiállítás 3 fotóművész fényképeit mutatta be, mindegyik témája a brutalista építészet volt. Főleg fekete-fehér képeken emelhető ki ennek az 1950-es és '60-as évekbeli stílusnak a jellegzetessége: szimpla formák és nyers beton, mint anyag. A világban máshol is vannak ilyen stílusban épült épületek (lásd ezt a 10-es gyűjtést), de ebben a városban abban az időben meglehetősen sok ilyet felhúztak és nagy részük ma is megvan. Ennek az a logikus indoka, hogy ezek a nagy építkezések az államalapítás és Ben Gurion sivatag-benépesítési politikájának meghirdetése után kezdődtek el és nem volt olyan építészeti hagyomány,a mihez visszanyúlhattak volna.

Alighanem ez is egy brutalista stílusú ház, nem messze a múuzeumtól.

Mikor pedig lecsengett, jött az unalmas modern.

Délután fél 4-kor indultam el a Holt-tenger partjára, Masszádába. A busz ablakából sikerült elkapni egy ikonikus brutalista épületet, a Városházát. (B)

Táj Beér Seva és Masszáda között. (B)

Szerpentinen ereszkedünk le, naplemente utána Holt-tengerhez. Szemben Jordánia hegyei. Masszáda várromja elszigeteltsége miatt nagyjából 2 ezer éve érintetlen. A várat és a hozzá tartozó palotát Heródes építette magának időszámításunk előtt 37 és 31 között. Flavius történetíró leírása szerint 960 várvédő követett el tömeges öngyilkosságot az első római-zsidó háborúban történt ostromkor. Hajnalban gyalogszerrel meg lehet mászni a sziklát, melynek tetején a várrom van és csodálatos napfelkeltében lehet gyönyörködni. Másnap ez következett.

Alul a Júdeai-sivatag, felette a Holt-tenger, aztán a jordániai hegyek, egy kis darab égbolt és a felhők.

Masszáda erődjében.

Kilátás északkelet felé.

Nyugati fal részlete.

Kilátás délkelet felé.

Napkelte után, a tenger fölött még mindig sűrű a pára. Elindultam lefelé a hegyről, fotók a következő posztban.

Jó reggelt! Eilattól 182 kilométerre északra, Jeruzsálemtől 163 kilométerre délre járunk. Midreshet Ben Gurionba (amit a közeli kibucról Midreshet Sde Bokernek is neveznek) a főútról gyalogoltam be 1 kilométernyit, hogy az egyik kis utcájában megleljem az előző posztban említett családi házat. A település kb. 1800 lakosú, több fontos dolog található itt: Jacob Blaustein Sivatagkutatási Intézet (ami egy egyetem 6 egységének egyike), Albert Katz Sivatagkutatási Nemzetközi Iskola, napenergia-kutatóközpont, agrártudományi kutatóközpont és végül, de nem utolsósorban David Ben Gurionnak, Izrael államalapító miniszterelnökének és feleségének a sírja.

Garázsajtó núbiai kőszáli kecskeábrázolással és egy káprázatos bougainvillea-bokorral.

A távolban látszik ezt a zöld oázist körülölelő sivatag. 

Folyamatos az öntözés, de van is látszatja!

Az egyik főutca, ahonnan azok a kis utcák nyílnak, melyek egyikében megszálltam.

A telep bejáratánál jobbra kanyarodva lepillanthatunk a fenséges Zin-kanyonra.

A kanyonban több órás gyalogtúra tehető. Az előtérben látható barna foltok núbiai kőszáli kecskék. Ezen a tájon ők a leggyakrabban látható élőlények, de valószínűleg ragadozó madarak is vannak, mert a szuvenírboltban plüsskeselyűt is lehet vásárolni.

Ez a szarv szerintem nagyon menő, nekem nagyon tetszenek ezek az állatok.

A kanyon mélyére persze le lehet ereszkedni autóval is.

A kanyon kiterjedése meglehetősen nagy.

A szakadék szélén van a temető, melynek végében egyrészt a Ben Gurion Örökség Intézet van, másrészt pedig az említett államférfinek és élete párjának sírja.

Íme. Amikor ezt fotóztam, a hátam mögött volt az Intézet. Aki Ben Gurionról részletesen szeretne olvasni (szerintem érdemes), annak a Wikipédia e szócikkben elég jól összefoglalja, ki is volt ő. Én csak a karrierje csúcsát emelem ki: 1948-tól miniszterelnök és még 15 évig állt az állam élén 1963-ig, kivéve 1953-55 között. Politikai működése idején az ország még két háborúból került ki győztesen. Az ország népessége megháromszorozódott, 0,5 millióról 1,5 millióra emelkedett. 1965-ben megalapította az Izraeli Munkások és Nem-Partizánok Listáját. Parlamenti képviselő egészen 1970-ig volt, utána visszavonult a politikából és a Sde Boker kibucba költözött. 3 évvel később a fővárosban halt meg. 

Ez jó!

Érkeznek a főútról a helyi buszok, az első az enyém, észak felé megy Be'er-Sheva felé. 

Pár percre a Sde Boker kibucban az iskola épülete, harsány vegetációval.

Ilyen füvet londoni parkokban láttam utoljára. Egészen hihetetlen!

A belga sör cégéréből ítélve ez egy italmérés lehet, de persze zárva volt.

Ben Gurion kis birtoka. Ezt a házat "government office"-nak hívják, feltehetőleg itt találkozott hivatalos személyekkel. Most egy 3 soros vetítőszoba van benne, ahol nem unalmas dokumentumfilm látható az életéről, hanem egy olyan rövid kisfilm látható, amelyben profi színészek játsszák el életének 5 jelenetét és a jeleneteket átlagos állampolgárok vezetik fel. 

Jobbra látható a kicsiny lakóház, ami a végakarat szerint az államra szállt és megnyitották a közönség számára. Egy konyhából, két kis fürdőszobából, két hálószobából, egy nappaliból és egy dolgozószobából áll.

David Ben Gurion hálószobája. Minden tárgy eredeti. A sok könyv sem humbug, emberünk olvasásmániás volt.

November vége, 23 fok körüli hőmérséklet Ovda repülőterén. Pár napos utat terveztem, gyönyörű tájakkal, a megszokott finom ételekkel, Vörös- és Holt-tengerben való megmártózással. A képen a volt katonai reptér a Negev-sivatagban, ahová a külföldi, fapados repülőgépek érkeznek. Szombat volt és kb. 400 utasra volt két útlevélvizsgáló, így az államba való bejutás 2 órán át tartott. Majd további közel 1 órát vártunk a - kényelmes, wifivel felszerelt, a képen amúgy nem látható - busz indulására, ahol a sofőr tetemre hívta a főként magyar utasait, hogy milyen sokat várt ránk. :-) Az út Eilatig 45 perc és egy hosszabb szakaszon az egyiptomi határkerítés mellett halad. Az útburkolat minősége kiváló, téli fagyok nem nagyon okoznak kátyúkat errefelé.

Nem túl izgalmas buszra várakozni a reptéren egy kietlen pusztaság közepén, mint ahogy a piros felsős úr ásítása azt remekül mutatja. Én sem voltam friss, mert 6:15-kor indultunk Budapestről, a repülőút kereken 3 órás volt.

Itt már haladunk a busszal a városba és rálátunk a leszállópályára, ahol a WizzAir egyik járata landol éppen. (Nagyon sok képet ebben és a következő posztokban is, távolsági buszok nem mindig kristálytiszta ablakából készítettem, amit zárójelbe tett B betűvel fogok jelölni a szöveg végén.)

A sivatag ebben az országban kősivatag. Néha macchia pettyezi a sivárságot, a formák és a színek viszont legtöbbször nagyon változatosak. Esőre állt, de sütött a nap a buszút során, szép képeket lőttem. (B)

Keleti giccs egy körforgalomban a város határában: fickándozó delfinek a tenger habjaiban. (B)

Eső után a város közepén, a szállásom ajtaján kilépve és kicsit kelet felé haladva. Előtérben egy parkoló, amit ebben a városban (sem) burkoltak le, pálmafasor, műút, a helyi reptér leszállópályája. A reptér mögött, ami a város közepébe ékelődik és csak belföldi járatokat fogad, északabbra sólepárlók, délebbre szállodák vannak, ezeken túl pedig Jordánia. A lenyugvó nap nagyon szépen megvilágította a jordán hegyeket és településeket.

Egy másik parkoló a város szívében, a háttérben a jordán hegyekkel és a kivillanó tengerrel. Az urak valószínűsíthetően nem helyiek. Építkezéseken látni fekete-afrikaiakat, vendéglátásban én nem tapasztaltam.

Városközpont. Balra innen a repülőtér épülete áll, kissé tovább balra pedig plázák és a tengerpart. Amit a képen láthatunk, az egy nagy közpark, az alacsonyabb épület városi múzeum, a magas kék piramisról nem lehet megállapítani a funkcióját. A városnak gyakorlatilag egyetlen nevezetessége van, egy óceánárium, aminek egy részét élő korallzátony veszi körül. Ezt következő utamra tartogatom.

A strand környéke bármelyik klasszikus (általam nem kedvelt) földközi-tengeri üdülővároséba behelyettesíthető. Térburkolat, utcabútorok, absztrakt szobrok, jobbra pedig pláza.

Másnap, vasárnap irány a víz! Reggel 9 körül szinte kihalt a part, néhány úszó és két állva evezős figura a vízben, vízen.  A hegyek párában, a tenger kristálytiszta és 26 fok körüli, a levegő 26 fok, ami később sem megy 28 fölé.

A képen láthatónál alacsonyabban is szállt le gép a strand mögött lévő reptérre. Méghozzá fél óránként!

Délután negyed 4. Eilat egyik fő utcája, távolban a tengerrel. A távolsági buszok nagy többsége Izraelben az Egged céghez tartozik és mindegyik egységesen méregzöld, mint a képen látható is. 

Ebben az országban sokszor azért nem lehet álomszerűen szép képeket készíteni, mert a városok rendezett káosza közbeszól: mennyivel szebb lenne ez a kép, ha nem lenne cséndzs meg a többi sallang rajta, nem?

Visszapillantás 1. (B)

Visszapillantás 2. (B)

Az egyiptomi határkerítés. (B)

Alkonyi fények 1. (B)

Alkonyi fények 2. (B)

Útközben legalább féltucat laktanyánál is megálltunk, hogy a 20-as éveik elején járó katonák visszatérjenek a bázisukra. Mivel a közelben nincsenek települések, valószínűleg a kimenő is hazautazásra szólhat csak. (B)

Összességében az egyik legkellemesebb csalódás ért, ami érhetett eddigi utazásaim során. A sivatag nagyon sokszínű! Sötétben érkeztem meg következő állomásomra, ahol egy 4 szobás ház egyedüli lakója voltam 1 éjszakára. Másnap, hétfőn (is) napos, meleg időre ébredtem. Folytatás a következő bejegyzésben! (B)